2. fejezet- Furcsaságok
Sziasztok! Itt a második fejezet ! A legközelebbit az Ashley hozza :)
Alexis szemszöge:
Odaértem az éppen vigyorgó bandához.
- Evely!- Szólítottam meg a barna Miss. Tökélyt. Mire nagyvonalúan hozzám fordult.
- Igen?- Kérdezte, miközben a szempilláit rebegtette. Egyszerre volt ijesztő, és nevetséges, ahogyan a hatalmas,,műseprűkkel”rámnézett.
- Figyelj, ha Malloryval van megbeszélnivalód, akkor azt neki mondd légyszi, és ne nekem.
- Most nem tudsz ennyit megtenni?- Háborgott.
- Képzeld, mivel nem hiszem, hogy Mally éppen itt lenne a közelembe, ezért nem, nem tudom megmondani neki. Felhívni meg te is fel tudod. – Azzal otthagytam. Éppen tértem volna vissza a padunkhoz, amikor láttam, hogy csak Ashley, meg Britney van ott. Várjunk csak! Ash és Britney? Britney? Ezek miért beszélgetnek. Mármint nem a beszélgetéssel van bajom, de már köszönni is alig köszönnek egymásnak. Mivel a kérdésekre nem kaptam választ, ezért inkább csak egy egyszerű kézlegyintéssel elrendeztem magamban a dolgot. Persze csak képzeletbeli legyintéssel.
Megláttam Alisont, így amikor becsöngettek együtt ballagtunk néha álmaink, néha rémálmaink helye felé.. Ez a terem a suli végében volt. Kintről kellett bemenni, igen tudom elég fura. Logan, és David mentek elől. Kinyitották a hatalmas ütött kopott zöld ajtót, és udvarias fiúkhoz méltóan előre mentek, a lányokat majdhogynem fellökve. Mr. Horace a tanári asztalon ült, és meditált. Ez talán még vicces is lett volna, de 3 év után megszokja az ember. Dave megszokásból az első padba ült le.
- Hé kölyök, zavarod az aurámat. – Szólt rá Mr. Horace csukott szemmel. Mire David akkorát ugrott, és olyan lányosan sikított, hogy azon nem lehetett nem nevetni. Én a második padban ültem Ashley mellett. Britney mögöttünk ült. A tanár úr csak annyit tett, hogy lelógatta a lábát az asztalról. Ilyenkor úgy érzem magam, mint ha egy 40 éves óvodás tanítana minket. De ahogy láttam Ash is így érzett.
- Szóval mizu? – Kérdezte lazán, mély hangján.
- Semmi. – Válaszolta Logan. Mire Dave és Mark elkezdett nevetni. A tanár nem is foglalkozott vele. Inkább végigkérdezte az összes diákot, hol volt a nyáron. Mindenki gyorsan elhadart valamit. Biciklizett, fürdőzött, más országban volt, focizott, meg ilyeneket. És végül Julietthez ért. Hurrá.
- Hát én többnyire Los Angeles-ben voltam. De elutaztunk még Párizsba, Bécsbe, Berlinbe, Velencébe. Úgyhogy jó nyaram volt. – Vigyorgott mint a tejbetök. Ash-el csak a szemünket forgattuk. Mr. Horace tovább faggatta a Hármas, illetve immáron a Négyes-fogatot. De ebben még egy kicsit bizonytalan voltam, mivel láttam hogy bánnak vele. Az óra másik felében ő beszélt a nyárról, hogy neki hogyan telt, hol járt, meg minden ilyesmit. Én csak firkálgattam a füzetembe. Aztán egyszer csak valaki megbökte a hátamat. Hátrafordultam, és lám-lám ki volt a tettes? Hát persze, hogy Britney. Egy papírt nyomott a kezembe gyorsan, hogy a tanár ne lássa. Ashleynek volt címezve. Kíváncsi voltam, mi áll benne, de nem néztem meg. Inkább oldalba böktem a barátnőmet, hogy figyeljen ide. Összerezzent picit, és mogorván nézett rám. Megzavartam a fejezetírásban, amit a rajzfüzet hátuljában folytatott. Lassan odacsúsztattam a fehér lapot. Szétnyitotta, én meg kicsit odahajoltam, hogy lássam. Britney furcsa, tekervényes kézírása volt rajta.
Ashley, nem tudom, miért távolodtunk el annyira. Nekem tökre hiányzik a barátságunk. Tudom, nyáron is hívhattalak volna, de nem volt rá idöm. Délután találkozhatnánk.
Oké. Ez bizarr volt. Ennyi idő után jutott csak eszébe, hogy hoppá, nekem van, illetve volt egy barátnőm? Ahleyvel egymásra néztünk. Ő is meg volt zavarodva, és én is.
- Hm? Alexis?- Szólított fel hirtelen valaki. Én meg azt se tudtam, hol vagyok.
- Igen tanár úr? – Kérdeztem, amikor rájöttem ki szólított.
- Válaszolnál a kérdésemre, légy szíves?!
- Öhm… persze. Mi is volt az? – Gagyogtam, mivel fogalmam sincs, miről beszélt.
- Rossz válasz.- Csapott az asztalomra.
- Esetleg Ashley, tudsz válaszolni?- Fordult most padtársam felé. Aki ijedten nézett, és szinte láttam, ahogy kattog az agya, vajon mit kérdezett a tanár.
- Remek, mondhatom. Már az első napon. Tökéletes. Délután szépen eljöttök majd segíteni nekem kipofozni az Ifjúsági Házat. – Rendelkezett, én meg felsóhajtottam. Nem baj, ha Mr. Horace-nál mást csinálsz, mint amit kéne. De csak addig, amíg észre nem veszi.
- Apropó, a büntetésen kívül van-e valakinek kedve segíteni jönni? – Fordult ismét az osztályhoz. Hirtelen akkora csend lett, hogy még Mr. Horace legyének a zümmögését is lehetett hallani. ( Igen, örökbefogadott egy legyet, aki az teremben él. De hogy mivel tartja itt, és mivel eteti, azt inkább nem akarom megtudni. Ja, és George a neve)
- Á, Britney örülök, hogy eljössz. – Csapta össze a tenyerét Mr. Horace. Mi meg hátranéztünk. Brit kedvesen Ashleyre mosolygott. Rendben van, csípjen meg valaki mert biztosan álmodom. Aztán vihogás hallatszott hátulról. Kitaláljátok ki volt az? Nem más, mint Juliett.
- Hallod, ilyen nincs! Pont az első napon! Most miért szívat minket? – Háborgott hazafele menet Ashley. Délutánra már a Nap is kisütött. Aranyszínbe öltöztette a régi, koszos utcákat. Most nem illett az időjárás a hangulatomhoz.
- Fogalmam sincs, de elegem van már, hogy a túlbuzgó médiatanárunk kényszermunkára ítél. Tényleg, ezt elvileg nem is lehetne nem? Pereljük be. – Morfondíroztam nem létező szakállamat simogatva. Mire Ash elkezdett nevetni. Na tessék, akkor most ki a gonosz? Már megint kinevet! J
- Te mindenkit beperelnél, aki nem egy véleményen van veled. – Röhögcsélt.
- Oké, ez most fájt. - ,,Sírtam” mire még jobban nevetett. Így mentünk végig az utcán. Megjegyezném, kicsit se néztek hülyének.
- Amúgy hányra kel mennünk?- Kérdeztem, ugyanis amikor kijelentette, hogy mennünk kell az IH- ba akkor nagyon berágtam rá, és oda se figyeltem mit mond.
- Azt hiszem kettőre. Vagy nem is. Fél háromra. Most pedig van 13:50. A francba, már semmi értelme hazamennem. Rohanhatok is vissza.
- Akkor gyere át hozzánk. Szerintem úgyis egyedül leszek. – Mondtam, mire elvigyorodott.
- Oké, nem kell kétszer mondanod. – Kontrázta, és elindultunk haza. Mármint hozzánk. Mallory kocsija állt a felhajtón. Tehát mégsem leszünk egyedül, ami az jelenti, hogy nem tudunk annyit hülyéskedni, na de mindegy. Belépve ott láttam Christ, Malloryt, és meglepő módon ott volt Danny is.
- Sziasztok. – köszöntünk.
- Hello.- köszönt a bátyám, és utána gyorsan visszafordult Mallyhoz.
- Végre végre végre!!! – Jött oda hozzánk Danny. – Már azt hittem sosem szabadulok meg tőlük. Borzalmas volt. – Borzadt el. Mi meg csak nevettünk rajta. Aztán, mivel Chris és Mally eszmecserét folytattak az univerzum titkairól, mi felmenekültünk a szobámba. Ash elfoglalta a nagy labdámat, Dan pedig levetette magát az ágyra.
- Amúgy meg érezzétek otthon magatokat. – Háborogtam, és leültem az egyetlen helyre, ami még szabad volt. A földre.
- Na mit csinálunk délután?- Érdeklődött Danny. Szokása volt ugyanis az, hogy ha itt van, akkor jön velünk bárhová. Nos igen, egyszer eljött velünk a fodrászhoz is, és miközben a hajamat vágták, ezek ketten azzal szórakoztak, hogy Ashley rózsaszín masnikat tett Danny hajába. De ez már egy másik történet.
- Honnan veszed, hogy most velünk jössz?- Húzta Dan agyát Ashley. Komolyan mondom, rosszabbak, mint a testvérek.
- Látod Lexy?- Nézett rám a nagyra nőtt óvodás, miközben ujjal mutogatott Ash-re. – Már megint bánt.- Csak felsóhajtottam.
- Amúgy Danny tényleg nem jöhetsz velünk. Büntetésben leszünk.
- Na, jól nézünk ki. Első nap, és ti máris bajba keveredtek. – Szidott le minket. – Bezzeg az én időmben a fiatalok még nem voltak ilyen rosszak. – Kezdte el a dumáját. Én pedig felpattantam a földről, és odamentem hozzá. Meghúztam a takarót, és ez meg hatalmas puffanással földet ért. Ashley meg csak nézett minket, és jó szokásához híven nevetett. De a következő mondattól még fokozta is.
- Jaajjj!! Beütöttem a popsimat.- Jajongott DADJ, ahogyan a banda hívta. (Megjegyezném, hogy ezt a teljes nevéből, a Daniel Alan David Jonson- ból rakták össze)- Na, menjük Ashley, mert a végén még tovább is bennt tart bennünket.
- Hadd menjek én is. – Könyörgött Danny. – Légyszi, légyszi légyszi.- Mire Ashley sokatmondóan a vállára tette a kezét.
- Te nem tudod mire akarsz vállalkozni. – Rázta a fejét komolyan. Mire Danny bólogatott. Nos, ebből az lett, hogy 14:20-kor Dannyvel a nyomunkban elindultunk az erdő felé, ahol ez a lepukkant, régi ház állt. Szóval, útközben nagyban beszélgettünk. De leginkább Danny beszélt. Az egyetemről, meg a bandáról. Tom barátnőjéről, Giovannáról. Egyszóval mindenről. Már majdnem beértünk az erdőbe, amikor valaki a nevünket kiáltotta.
- Ashley! Alexis!- Na vajon ki lehet az? Olyan ismerős ez a hang. És jé, amikor hátrafordultunk láttuk, hogy Alison igyekszik felénk.
- Sziasztok. – Köszönt kicsit félénken. Ja, persze! Ő még nem is ismeri Dannyt. Persze csak személyesen nem.
- Hello. – Köszöntem. – Hát te mit keresel itt?
- Tudod apa megtudta hogy Mr. Horace fel akarja újítani az IH-t és ideküldött, hogy én is segítsek. Tudod mennyire odavan érte.
- Ahha, te szegény. De legalább jól fogunk szórakozni. Amúgy Alison ő itt Danny, Dan, ő pedig meglepő módon Alison. – Mutattam be őket egymásnak.
- Szia. – Köszönt Ali.
- Hello. – Köszönt vissza rá kicsit félénken Dan. Ami persze furcsa volt, hiszen nem ismerheti. Vagy igen? Ashhel egy sokatmondó pillantást váltottunk.
- Okééééé. – Húzta el a mondatot barátnőm. – Ti ismeritek egymást?
- Persze. Egyszer együtt játszottunk egy zongorafellépésen. És ő. – Mutatott itt Alisonra. – Mindig parancsolgatott nekem.
- Ez nem igaz. – Tagadta azonnal az unokatestvérem. Na, még a végén összeverekednek itt nekem.
- Rendben, felőlem veszekedhettek, de tuti, hogy Mr. Horace írtó dühös lesz amiért késünk. – Vágtam vitájuk közbe, mire végre felfogták, és elindultunk.
Az IH ugyanolyan régien, és ugyanolyan romosan állt a domb tetején. Egykori színe már csak néhány foltban látszódott. Mégis, elbűvölő látványt nyújtott, ahogy méltósággal meredt a távolba. London nyüzsgő városa felé. Lassan odaértünk, és kicsit meglepett, amit láttam. Az ablakok teljesen újak voltak, és a párkányok is újonnan lehettek fehérre festve.
- Jó napot Mr. Horace. – Köszöntünk neki, de ő csak elmormolt valamit, és gyorsan betolt minket az ajtón. Bent már ott volt Britney, Tom, Giovanna, Harry, Dougie, és egy ismeretlen lány. Várjunk csak!!!! Mi van? Tom, Harry, Dougie, Giovanna, és az ismeretlen lány, aki teljesen ráakaszkodott Dougira. Ezek meg mit keresnek itt?
- Helló! Hát ti? – Kérdeztem odaérve Tomhoz.
- Á sziasztok. De jó, hogy ilyen sokan leszünk. Legalább több dolgot meg tudunk csinálni. – Lelkendezett Giovanna. Amikor elment, hogy segítsen valamit a tanár úrnak, újra megkérdeztem Tomot.
- Hát, tudod, Giovanna odavan ezért a házért, mert az apja szinte az egész gyerekkorát itt töltötte. És tudod, hogy mivel már nem lehet vele, ezért minden lehetőséget megragad, hogy a múltját megismerje. Én pedig segítek neki. Aztán még elhívtam Harryt is, és Dougot is. Ő pedig elhívta a barátnőjét, Savannat, aki viszont Dougiért van oda, meg vissza.- Hadarta el egy szuszra. Én pedig csak mosolyogtam, de ez inkább egy bájvigyor volt. Belül dühöngtem.
- Nos akkor lássunk munkához. – Jelentettem ki gyorsan. Ki lehet ez a Savana? Szerintem Ashley látta, hogy most felöltöttem a,, gondolkodom, ne zavarj, mert megharaplak” arckifejezést, így nem jött oda beszélgetni. Később úgyis kiszedi belőlem. Most Mr. Horace azt adta ki, hogy fessük le a belső teret. Mondjuk meglepő módon belül egészen…otthonos volt. Biztos sok munkája van benne. A festékek kint voltak, ugyanis senki nem vállalkozott rá, hogy becipelje. Amint láttam Ash egész jól elvan Brittel, aminek azért legbelül ötültem. Mégiscsak barátnők voltak, és még most is azok, de ezt nem veszik észre. Hisz azt mondják, az a barátság, ami befejeződött el sem kezdődött igazán. És ez még nem fejeződött be. A gondolataimba mélyedve mentem ki a festékért. Nagyon szép kék szín volt, mint az óceán. Illetve Logan szavaival élve,,hupikéktörpikékkék”.
Mertem a bödönből, de amikor felálltam, egyszer csak valaki nekem jött. Az egész festék rám, és a nekem jövő idegenre borult. Na most aztán bárki volt is, robbanok. Nem elég, hogy ezen a hülye helyen vagyunk, és nem elég a bosszúságom, ááá neeem, még az új pólómra is festék borul.
- Normális vagy ember? – Ripakodtam rá a csuklyás fószerre. – Nézz már a lábad elé. Most nézd meg, mit csináltál! Normális egy ilyen? – ordítottam a képébe. A bokám is fájt, csakhogy legyen meggy azon a bizonyos tortán. Legalább neki is fáj a lába. – gondoltam gonoszul. De miért nem szólal meg? Talán megnémult.
- ember, hozzád beszélek. – Mondtam neki dühösen. És ebben a pillanatban a szél lesöpörte a csuklyát. Rámnézett. Én meg bambán néztem őt. ( Nem, nem. Ez nem olyan első látásra szerelem, meg minden.) Inkább azon gondolkoztam, hogy hol láttam ezt az arcot. Valahol biztos, de nem jut eszembe hol. Aztán egyszer csak rájöttem, és meglepettségemben a szám elé kaptam a kezem. Ez az arc vigyorog Ashley képernyőjéről, ajtójáról, Alison falairól. És még több millió tinilány szobájában,,tündököl”. Liam. Liam Payne. A One Direction tagja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése