Prológus

Prológus

- Juli! – szólt anya az emeletről. Éppen újságot olvastam a nappaliban és közben répás film ment a tv-ben. Louisra gondoltam. Ha most itt lenne, biztos nézné velem és szétröhögnénk magunkat rajta. De nélküle élvezhetetlen. Szóval kikapcsoltam.

- Tessék? – kiabáltam, unottan, vissza.

- Nem sokára itt lesz a bátyád. Fontos híre van számunkra. – trillázta izgatottan anyu. Louis? Louis hazajön? Azonnal félre dobtam a magazint. Kicsit összepakoltam a nappaliban és oda álltam a bejárati ajtóhoz. Pár perccel később megszólalt a csengő. A szívem hevesen kalimpálni kezdett. Izgatottan kinyitottam az ajtót és megláttam az én drága bátyuskámat.

- Lou! – ugrottam a nyakába. Szegényt majd’ megfojtottam, de nem érdekelt. Lehet, hogy egy városban éltünk, még is nagyon kevésszer láttam őt. Ha nem turnén volt, vagy stúdióban, akkor ott voltak a rémes rajongótalálkozók, fotózások, rendezvények, díjátadók… Szóval alig volt ideje a családjára. Bár a többi bandatagnak is biztos így volt. Ráadásul csak mi és Harry családja költözött ide Los Angelesbe. Először semmi kedvem nem volt ehhez az egész költözéshez. Hisz nehéz volt otthagyni a régi sulit és a barátokat. Nem volt könnyű új iskolát kezdeni, ráadásul egy csomó lány az agyamra ment, azért mert a vezetéknevem Tomlinson volt...

- Ne fojts meg, húgi. Még szüksége van a bandának rám. – nyüszögte, aztán elengedtem. Bejött a házba és kiterpeszkedett a kanapén.

- Igen, de a családodnak is szüksége van rád. Szóval jó újra látni, kisfiam. – jött mosolyogva, anyu a lépcsőn. Lou azonnal felpattant és anyu nyakába vetette magát.

- Nagy hírem van a számotokra! – csapta össze a kezét és leült velünk szembe a fotelra. Izgatottan, csillogó szemekkel nézett ránk. Anyuval mi összenéztünk és nem tudtuk, hogy mire véljük ezt az örömöt. Talán nyert valami nagydíjat az 1D, vagy Louis és Eleanor valami nagydologba vágta a fejszéjét? 

- Nyugi… semmi komoly. Csak egy kicsit drága mulatság lesz… de megoldjuk. – vitatkozott magával.

- Mondd már! – sietettem. Idegességemben dobolni kezdtem az ujjammal a kávézóasztalon.

- De tényleg semmi különös… na, jól van. Visszamegyünk Londonba! – kiáltotta izgatottan. Mi anyuval egy sokat mondó, zavart pillantást váltottunk, miközben Louis a fotelon ugrált.