3. fejezet - Louis haragja

Ashley szemszöge

Britt és én virág mintákat festettünk a bejárati ajtóval szemben lévő falra. Az alapszín fehér volt és mi vörös rózsákat mázoltunk. Sőt, szinte már egy egész bokrot pakoltunk fel a falra. Egyébként ez volt az úgy mond információs/recepciós helység. Itt volt még egy ajtó, ami egy hatalmas szobába vezetett. Egy kisebb színpad, asztalok és székek, kanapék, zongora, tv, kajás asztalok és hűtő. Kábé olyan, mint egy klubhelység. Csak mi nem voltunk egy klub, ha nem az önkéntesek és a büntetettek. Hurrá.

- Ash, megnéznéd, hol van már Alexis? Kéne a kék. – szólt Britney. Furcsa volt ez a viselkedése. Majd nem háromnegyed évig egy szót sem szóltunk egymáshoz, most hirtelen azt akarja, hogy a nyakába ugorjak, mert írt egy vacak levelet és oda jött beszélgetni. Talán az nyitotta így fel a szemét, hogy Juli visszajött?

- Megyek. – sóhajtottam és leraktam az ecsetemet. Mr. Horace már megint meditált, de nekünk ez már nem volt szokatlan. Épp a recepciós pulton ült törökülésben. Csoda, hogy nem lebegett.

- Ashely. – szólított meg mély és sejtelmes hangon. Még a szőr is felállt a hátamon. Hogy a fenébe csinálja azt, hogy csukva van a szeme, még is látja az embereket?

- Igen? – kérdeztem vissza bizonytalanul.

- Soha ne próbáld ki a meditálást. Ha csak olyan emberektől meg nem tanulod, mint tőlem. A mesterektől. Mert a végén, még lemennél alfába és soha többé nem jönnél vissza. A lelked meghalna. Ezt jól jegyezd meg, ifjú tanítványom. – mormolta, mintha betanult szöveg lett volna.

- Oh. Okééé. – nyögtem ki és inkább úgy döntöttem, hogy megkeresem a Duli-fuli Alexist.

Amikor kiléptem az ajtón, nem várt meglepetés fogadott. Először is egy alak ücsörgött a földön, Alexis. Egy másik alak, meg a farát porolgatta a sártól. És mind ketten kékek voltak. Az idegen az ajtónyikorgásra felém fordult és szembe találtam magam egy nagy barna szempárral. Azonnal lefagytam. A lábam legyökerezett. Liam csak türelmesen mosolyogva nézett rám.

- Szia, Ashley. – köszönt kedvesen. Nos, ha a (volt) barátnőd bátyja egy bandának a tagja, akkor a mindegyik bandataggal, viszonylag jó kapcsolatot ápolsz. De itt nem kell gondolni semmi hülyeségre. Nem tagadom az érzéseimet. Volt, amikor átmentem Julihoz és a 1D tagjai ott próbáltak a garázsban. Nem egyszer volt már olyan, hogy én és Juli hallottuk elsőnek az egyik dalukat. Szóval nem tagadom, hogy amikor láttam Őt, megkedveltem és tetszett egy kicsit. De annyira nem akartam vele foglalkozni. Hiszen rajtam kívül hány millió lány van még, akik ugyanúgy oda vannak ezért a szempárért. A másik meg, hogy barátnője van.

- Szia. – próbáltam mosolyogni, de azért ledöbbentem. Az újságokban, tv-ben nem jön annyira vissza a valódi kedvessége és figyelmessége. A másfél év alatt már teljesen elfelejtettem.

Hirtelen kicsapódott az ajtó. Brit jött ki rajta.

- Hol van már az a… - a mondatot nem tudta befejezni, hisz meglátta Harryt Liam mögött. Épp akkor jött felénk a nem messze parkoló autótól.

- Jézusom. – sikított és a srác nyakába ugrott, szó szerint.

- Itt meg mi… Liam! – jött ki Doug is. Nagyon megörült Liamnek, ezért össze-vissza kócolgatta a haját és bokszolást imitáltak. Férfiak. De a legviccesebb az volt, amikor Dougie ölelgette őt. Végül a furcsa jelenethez csatlakoztak még páran. Alit vonzotta kíváncsiság, aki sikító, nevető és síró görcsöt kapott. Mr. Horace kijött a sikongatásra. Csak pislogva nézte a jelenetet. Juliett meg csak úgy lett. Az meg elkezdett röhögni. Én még mindig a Liam-Dougie párost bámultam.

- Hé! Segítenél? – rángatta valaki a farmeromat. Lenéztem és Alexis még mindig ott ült a földön, kékelve.

- Persze. – nevettem és felhúztam.

- Oh. Még több önkéntes? – ragadta meg az alkalmat Mr. Horace.

- Nem, nem. – szólt gyorsan Niall, aki épp akkor ért oda és egy egész nagy pizzát evett.

- Csak búcsúzni jöttem és a srácok elkísértek. – mondta gyorsan Louis és félrerángatta a húgát.

- Mi van? – kérdezte unottan.

- Elmegyünk. – sóhajtott Lou.

- Hova? Csak nem megint turnéra?

- Nem. Los Angelesbe. – vonta meg a vállát. Kissé csalódottan néztem a társaságot. Alexis mit sem törődve a családi drámával, a festékkel együtt elvonult az épületbe. Most biztos duzzog – gondoltam.

- De hát most jöttünk haza. – hisztizett Juli.

- Tudom, de felkérést kaptunk egy amerikai tv sorozatban. – hadarta gondterhelten Louis.

- Melyikbe? – szaladt ki Britt száján, aki végre elengedte szegény Harryt.

- A Glee-ben. – jelentette ki nagy boldogan (és teli szájjal), Niall.

- Ez fantasztikus. – próbáltam elvegyülni köztük. Mind az öten bólogattak, csak Juli nem.

- És meddig?

- Talán kettő vagy három hétig…

- De az sok! Kinek fogok az agyára menni?

- Én ismerek huszonhárom embert. – feleltem gúnyosan. Juli egy sötét pillantást vetett rám, de a fiúk csak nevettek.

- Ma este indul a gép. Vigyázz magadra prücsök. – búcsúzott kissé elérzékenyülten Louis. Magához ölelte a húgát, aztán a többiek is. Zayn és Niall oda integettek nekem.

- Szia, csaj. Régen láttalak. – viccelődött Harry és tönkre akarta tenni a hajam az ő hülye zseléjével.

- Ne akard, hogy azt a bájvigyort letöröljem a képedről. – toltam el a kezét a fejemtől. Mi általában ilyenek voltunk, mint az óvodások. De végre leszállt rólam és a két srác után ment.

- Ashley. – hívott magához Louis. Liam épp Julival beszélt (Mr. Horace beinvitálta Dougie-t és Britneyt az épületbe), szóval észrevétlenül félre tudtunk osonni a ház sarkához.

- Mi van? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Utáltam, ha titkolóznak előttem.

- Arra szeretnélek megkérni, hogy kérlek vigyázz a húgomra, addig, amíg én nem leszek itt. – kérlelt és bármennyire is komolyan mondta, azért kiskutya szemeket vágott hozzám.

- Louis, Juli végzős. Nem kell neki bébicsősz. – hordtam le és tüntetően elfordultam.

- Nem is így kértem, hogy vigyázz rá. Ha nem, mint barát. – javította ki magát.

- Ha észrevetted volna nagyokos, őméltósága éppen másokkal barátkozik. Kérd meg őket. – tártam szét a karom.

- De Ash! Én benned bízok. Még a saját életemet is rád bíznám, hisz tudom hogy jobban vigyáznál rá, mint a sajátodéra. – unszolt továbbra is.

- Jól van. Ott leszek mellette. – adtam meg magam. – De csak, hogy tudd. Ezt nem Juli miatt csinálom, ha nem miattad. – tettem hozzá. Ő csak hálásan nézett rám, majd megölelt. Annyira irigyeltem Julit. Itt volt neki egy jó fej báty és ő csak mindig terrorizálta szegényt. Na jó, nem mindig. Csak a legtöbb esetben.

- Jó volt újra látni, Ash. – jött oda hozzám Liam, amikor éppen Louis már a húgát ölelgette.

- Téged is. – mosolyogtam, bénán…

- Hamarosan találkozunk. – zárta le a beszélgetésünket zavartan.

- Oké. Szia. – mosolyogtam, majd még megvártam, míg ők is beülnek az autóba és elindulnak. Juli pityeregve rontott be a házba.

- Ezt nem hiszem el! – hallottam a kiabálását. Én is utána mentem.

- Na, elmentek a bájgúnárok? – fintorgott Alexis. Szeretem a vicces és megrázó beszólásait, de Juli jelenlétében nem kellett volna a tesója bandáját kritizálnia.

- Fogd be! – rivallt rá Juliett. Alexis megütközve nézett rá.

- Már megbocsáss, mit mondtál? – ebből még bunyó lesz…

- Csak, hogy fogjad be a szád!

- Mi van kislány, fáj az igazság. – Alexis fenyegetően felállt az egyik puffról, amin ült. Az arcok pár centiméterrel volt egymástól. Mr. Horace csak békésen meditált most már egy matracon. Szóval ha senki nem szól közbe, akkor nekem kell.

- Na, itt a vége! Most Alexis te menj abba a sarokba, Juli te meg abba. – mutattam két ellenkező sarokra. Felnevettek. Kiröhögtek. Valamivel le kellett állítanom őket és csak a sarokba állítás jutott eszembe.

- Egy, kettő! – csettintettem az ujjammal. A komoly arckifejezésem látván mind ketten lehajtott fejjel beállt a sarkába.

- És most gondolkodjatok el tetteiteken. – fokoztam a „drámai” hatást. Erre megint elkezdtek röhögni, de legalább csöndbe maradtak.

- Ez szép volt. – tapsolt Mr. Horace. – Mára ennyi elég is lesz. Alexis, neked úgyis haza kéne menned, hiszen nem csak aurád kék, hanem még a bőröd és a ruhád is.

- Rendben. – bólogatott. Én felkaptam a kabátom és a táskám és Alexis nyomában ki mentem a nyárias londoni esőbe.

- Ez kész. Én ide többet nem jövök. – fintorgott Alexis és a táskáját a feje fölé emelte. Én lazán előkaptam az esernyőm és kettőnk fölé tartottam.

- Hogy lehet, hogy te mindenre fel vagy készülve? – pislogott rám. Én csak megvontam a vállam. Hallgattunk, hisz annyira szakadt az eső, hogy csak a cseppeket lehetett hallani, ahogy neki verődnek az esernyőnek.

- Milyen volt látni a mókust? – kérdezte a csönd után Alexis. Igen, a mókus Liam. Állandóan így becézi. Legalább is nekem mindig így hozza szóba. És ráadásul ahhoz az idióta mókushoz hasonlítja a Jégkorszakból.

- Semmilyen. – hazudtam és közben paprika pirosra váltott az arcom. Legalábbis éreztem a melegséget a bőrömön.

- Előbb kell ahhoz felkelned, hogy átvágj. – nevetett könnyedén. Ez a hülye gondolatolvasás…

- Jól van! Rossz érzés volt. Egy, mert látom. Kettő, mert… kicsit hiányzott. Persze ebből ő semmit nem tud…

- Miért nem mondod el neki? – szemrehányóan néztem rá.

- Most komolyan? Egy gyönyörű modell alkatú, táncos barátnője van. A nyomába sem érek! A másik meg, hogy a sajtó meg a lesifotósok mindenhol ott vannak… és különben is most elmentek LA-be. – dühöngtem.

- Figyelj, tudod, hogy nem bírom a képét. Szóval én inkább azt mondom, hagyd a fenébe!

- De… - még mielőtt bármit is mondhattam volna, egy Ammm… -ra lettem figyelmes. Mr. Horace jött mögöttünk biciklivel. És elég furcsa pózban. Törökülésben ült a biciklin a kezét meditációs pózba helyezte és úgy ment a járgánnyal, hogy nem is irányította. Csak a lábfejével. És csukott szemmel volt.

- Ammmm. Vigyááázatoook! Jövöööök. – kábé ilyesmi volt. És persze ijesztő.

- Nos, szóval azt mondod, hogy hagyjam? – gondolkodtam el, mikor a furcsa jelenség tovább száguldozott a dombon.

- Igen. – szólt határozottan Alexis. Még egy pár percig csöndben baktattunk lefelé. Amikor éppen a felhőket nézegettem és valahol máshol képzeltem magam, léptekre lettem figyelmes. Hátrafordultam. Juli jött mögöttünk, vagyis inkább megpróbált utolérni minket.

- Várjatok! – zihálta.

- Mi az? – kérdeztük egyszerre Lexyvel, kicsit ingerülten. Megvártuk, míg Juli beér a menetbe és így baktattunk tovább, a dombon lefelé.

- Sajnálom. – fordult felénk és bűnbánó arccal nézett ránk.

- Ugyan mit? – fintorgott Alexis.

- Azt, hogy nem mentem oda hozzátok és inkább a Hármas-fogattal voltam elfoglalva.

- Bocsánatkérés elfogadva. – szóltam vidáman. Utáltam, ha körülöttem ellenségeskedés zajlik.

- Hé! – Lexy kevésbé volt megbocsájtó. – Én nem hinném, hogy ez ennyivel le lenne rendezve.

- Miért, mit akarsz? Mit csináljak? – tárta szét a karját Juli.

- Alázd meg magad az egész suli előtt. – vágta rá Alexis keményen. Döbbentségemben oldalba löktem, hogy ugye ezt nem gondolja komolyan. Még ő sem ennyire gonosz…

- Oké. – még mielőtt bármit mondhattam volna, Juli beleegyezett.

- Nem kell ám. Lexy csak vicc…

- Nem vicceltem. Komolyan gondoltam. – vágott a szavamba.

- Rendben. Mondtam, hogy megteszem. De pontosan mit? – érdeklődött Juli és az én agyvizem csak forrt továbbra is.

- Azt rád bízom. Talán te is örököltél kreativitást a bátyuskádtól. Most megmutathatod. – nevetett keserűen Lexy.

☆☆☆

Másnap, tehát a tanév második napján, borús idő fogadott minket. Lexyvel és a csajokkal a tornác alatt ültünk, ahova az eső nem zúgott be. Mivel a folyosón tiszta káosz volt, inkább kiültünk a padokra.

- Kíváncsi vagyok, mit csinál majd Juli. – morfondírozott Alexis. Fanny, Vicky és Britney furcsán néztek rá. Alison magában röhögött valamin.

- Várjunk! Hol van Monica? – nézett körül Fanny. Valóban nem volt sehol.

- Ott jön Mr. Horace. Ma is milyen szexi. – mutatott Alison a médiatanárunkra. Az őszhaján most egy rózsaszín pánt volt és lila pólóban és kék tréner gatyában volt. Saruban volt és egy női táskához illő nagy szatyorral bandukolt a terme felé. Még mielőtt észrevette volna, hogy rajta vihogunk, valaki hirtelen kicsapta a bejárati ajtót. Juliett száguldott ki rajta. Éppen Mr. Horace felé tartott.

- Ott van Monica! – bökött az egyik bokor mögé Vicky, ami mögött tényleg Moni lapult a telefonjával a kezében. Éppen a tanárt vette fel és, ahogy Juli felé tart.

- Mr. Horace! – kiáltotta Juli. Mr. Horace megfordult és még mielőtt látott volna valamit maga előtt, Juli a karjába ugrott és rácuppant a szájára.

- Fúj! – kiáltottunk fel egy emberként. Több másodpercig Juli Mr. Horace szájában matatott. Monica a bokor mögött röhögött és most már tudjuk, hogy őket kamerázta.

- Na, de kérem! – Mr. Horace kiáltotta Julinak, mikor az elengedte őt.

- Sajnálom. Csak elkapott a hév. – tisztán hallottuk, ahogy Juliett magyarázkodik.

- Még is milyen hév?

Még egy pár percig veszekedtek, vagyis Mr. Horace kioktatta őt, Juli pedig bűnbánóan nézett rá. Közben Monica oda szaladt hozzánk.

- Hah. Ezt nézzétek. Tudom, hogy láttátok, de én közelebb voltam és az én szemszögemből még királyabb. – nevetett és oda tolta elénk a telefonját.

- Én nem biztos, hogy még egyszer szeretném látni. – fintorgott Alexis, de azért ő is izgatottan pislogott a kis képernyő felé. Itt ebben tényleg egész jól lehetett látni Juli arcát és Mr. Horacet. Na, meg azt, hogy mit csinálnak.

- És honnan tudtad, hogy ez fel kell venni? – kérdeztem tőle, mikor abbahagytuk a röhögést és a videó nézést.

- Éppen a mosdóban voltam, amikor hallottam, hogy Juli beszámol a tervéről Alisonnak. – vonta meg a vállát Monica.

- Akkor ezért nevettél itt magadban. – jött rá Fanny. Ali bólintott.

- És miért nem szóltál nekünk? – pirított rá Alexis.

- Mert nem vagy képes hozni a formaegyes cikkeimet. Tudod milyen nehéz kibírni Vettel nélkül? És nektek meg ott vannak azok az újságok, amik naponta járnak, és ő benne van! – dühöngött Alison. Mi nevettünk rajtuk, Alexis viszont csak a szemét forgatta. Bírom mikor ilyen ellenségesek egymással. Tiszta vicces és persze néha már idegesítő is.

- Lexy, ezek után megbocsájtasz Julinek? – kíváncsiskodott Britney.

- Naná! Ennél nagyobb büntetés nem is érheti. – nevetett kárörvendően.

- Mire gondolsz? – kérdeztem. Hiszen végül is ez tényleg büntetés, de Juli vállalkozott rá.

- Hááát… amíg nevetettek a videón, én addig felraktam a YouTube-ra és elküldtem a linket a One Direction hivatalos oldalára. Azzal az üzenettél: Nézzétek csak Miss. Tomlinson hugicát. Amíg a bátyja Amerikában nyomul, addig hugicája a hippi médiatanárral smacizik. – nevetett gonoszan és megmutatta az üzenetet, Monica telefonján.

- Na, ne! – nevettünk mi is és megtisztelve éreztük magunkat, hogy egy ilyen ördögi lángelme társaságában üldögélhetünk itt.

- De, bizony. – bólogatott komolyan. Még pár másodpercig röhögcséltünk, de utána már megszólalt az ijesztő csengő, szóval mennünk kellett.

☆☆☆

Két nap telt el a cikis dolog után. Azóta felkerült a One Direction hivatalos oldalára a dolog. Juliett-nek megmutattuk, hogy Lexy mit tett ellene, de ő csak lazán hátradobta a hosszú, barna haját és ránk mosolygott. Alison és Alexis még mindig rosszban voltak, de akárhányszor megláttuk Mr. Horacet, együtt nevettek velünk. Az óta nem voltunk az ifjúsági házban, de nagy a valószínűsége, hogy hamarosan megint ki kell kötnünk ott. Tom tegnap este a lelkemre kötötte, hogy hétvégen vigyem el magammal a csajokat, én meg beleegyeztem. Tudom milyen fontos ez Gi-nek és Tomnak is. Szóval igent mondtam. De ennek kevésbé örült Alexis. Bár tudtam, hogy azért a szíve mélyén örül, hisz ha Tom ott lesz a hétvégén, akkor Dougie is.

Ez a nap se volt semmi. Először is volt történelem és Mark negyedóráig azon röhögött a Sztálin életrajznál, hogy Dzsugasvili, vagyis Sztálin vezetéknevén. Mi meg azon röhögtünk, ahogy Mark vergődik a nevetéstől, a hátsó padon. Pedig ezt már nyolcadikban megtanultuk, de mindegy. Aztán éneken szolmizáltunk. Az ének már amúgy is egy katasztrófa David miatt.

- Én egy pitbull vagyok! – harsogta az utolsóelőtti padból. És ráadásul Logan még rá is kontrázza. Mark meg papírt evett.

- Kecske! – röhögött rajta Logan.

- Eperke! Eperke! – vágott vissza Mark. Igen, valahogy kitalálták, hogy Logan beceneve legyen Eperke.

- Eperke fél a sötétben. – visszhangzott Logan nyöszörgése, mikor Evely behúzta a függönyt, hogy ne süssön a nap a szemébe. Az így is értékes nap… ami Londonban kivételes, de mindegy.

- Szóval hova kerül a mi? – kérdezte Miss. Grupper, bár senki sem figyelt rá. Ez volt az első énekóra és tiszta állatkert volt itt.

- Éhes vagyok! – nyöszörögte Anne.

- Eperke fél! – sipította Logan és közben Mark még mindig papírt evett, Dave meg elkezdett ugatni. Én csak fogtam a fejem. Ez kész őrület volt.

- A második vonalra! – kiabálta Rebecca. Utána pedig tovább röhögött a három óvodáson.

- És mit csináljak a fá-val? – faggatott minket tovább Miss. Grupper.

- Hát égesse el! – szólt közbe Kristen. Egy pár másodpercre mindenki elhallgatott. Utána, mint egy hullám, ki tőrt az egész osztályból a röhögés. Még Mc Grupper is nevetett. (Dave szokta így szólítani…)

- Jól van Kristen. Köszönjük az okos beszólást. – mosolygott Miss. Grupper.

Később az utolsó óra előtt szokásosan kint ültünk az udvaron és élveztük, a már említett, kivételes napsütést.

- Juli, kapásod van. – szólt Lexy Juli zsebére mutatva. Valóban ott rezgett a mobilja. (És igen, Alexis már megbocsájtott neki és már köztünk üldögél a szünetekben.)

- Haló! – tette a füléhez közel, bár nem kellett volna, hiszen még mi is hallottuk, hogy a túl oldalt üvölt valaki.

- Muszáj kiabálnod? Kilyukad a dobhártyám! – kiabálta vissza az illetőnek Juli.

- Jól van… jól van… értettem. – morogta, majd kinyomta a telefont.

- Louis és a többiek hazajönnek Los Angelesből. – panaszolta, miután észrevette kérdő tekintetünket.

- Ez az! A tripla B hazajön! – „örvendezett” Alexis. Én csak fortyogva néztem rá. Ali mosolygott a többiek meg csak közömbös képet vágtak.

- Lemaradtam valamiről? – pislogott Juli.

- Hagyjuk. – legyintettem. – És pontosan mikor jönnek?

- Most autóznak a reptérről, szóval egy negyedóra. Szerintem állruhában fognak várni az iskolakapuban. – vonta meg a vállát dacosan Juliett. Végül a beszélgetésünknek a suli csengője vetett véget.

Az óra végén izgatottan mentünk ki a suli területéről. Juli egészben remegett. Biztos félt a leszidástól.

- Nyugi. Lou tudtommal csak répát eszik. – vigyorgott cseppet sem biztatóan Alexis.

- Az csak egy hülyeség. Valamilyen interjúban mondta ezt Louis, aztán az óta a rajongók ezzel jönnek. Pedig eszik mást is. És nem is eszik úgy igazán répát. – vonta meg a vállát. A kapuig a beszélgetés abbamaradt.

Viszont az iskolán kívül, három testőr magaslott ki a sikító tömegből.

- Tessék! Ezeknek is pont itt kell leszidniuk. – csóválta a fejét Juli. Nagyjából átverekedtük magunkat a tömegen. Hirtelen egy kar húzott ki a sokaságból és szembe találtam magam Zaynnel. A többiek is sorban mögöttem jöttek így végül összetalálkoztunk a srácokkal.

- Louis! Hogy képzelted, hogy a nyugodt iskolai életemet megzargatod?! – kiabálta Juliett a bátyjának.

- Te hogy képzeled, hogy egy középkorú pasassal smárolsz?! – vágott vissza. A testőrök a tömeggel harcoltak és próbáltak mindenkit elküldeni.

- A srácokkal sajnos most nem tudunk autógrammot osztogatni. Sajnálom. – szólt Liam a sok embernek. Mindenki csalódottan elfordult és más felé vette az irányt.

- Nem tud, vagy nem akar? – kérdezte cinikusan Lexy.

- Ezzel nem segítesz. – förmedt rá Liam. Bírom, ahogy egymást tudják marni. Mint két házaspár. Csak ezt Lexy meg ne tudja… :)

- Gyertek! Menjünk oda a parkba. – mondta Niall és megcélzott egy padot. Mi a többiekkel el akartunk osonni, de nem sikerült.

- Ash, Lexy. Ti is gyertek. – szólt utánunk Zayn. Sóhajtva, de azért utánuk mentünk. Mi hárman, Alexis, Juli és én leültünk a padra. Velünk szemben ott állt az öt fiú. Vagyis három, hiszen Lou és Liam fel-alá járkálgattak, mi meg már elszédültünk tőlük.

- Ki vagyunk idegileg! – fakadtak ki mind az öten.

- Mi van? Nem megy a biznisz? – mosolygott gúnyosan Alexis. A srácok egy lesújtó pillantást vetettek rá én meg bokán rúgtam.

- Nem, Alexis. Képzeld, minden rendben van. – vágta rá Liam.

- Akkor mi a bajotok? –faggatta őket Juli.

- Először is engem elrángattak! Nélkülem is vissza tudtak volna jönni, de nem! Elrángattak Lea Michele-től! Értitek, Lea-tól! – nyüszögött Niall.

- Igen, az elég vicces volt. Harry és Liam felkapta őt és úgy vonszolták el szegény csajtól. – mesélte Zayn.

- És végig azt kiabálta: Lea, várj meg! Sietek vissza hozzád! – folytatta Harry. Végre egy kicsit megenyhült a hangulat és elkezdtünk mosolyogni.

- Jól van! Nem tehetek róla, hogy buknak rám a csajok. – húzta ki magát Niall.

- Akkor Zayn is? – nevetett Lexy.

- Hé! Én nem vagyok csaj! – hüledezett az említett.

- Ember, többet foglalkozol a külsőddel, mint egy lány…

- Hát.. azért ott van Evely… - morfondíroztam halkan.

- Liam, szerinted is csajos vagyok? – fordult hozzá Zayn.

- Hát, haver. Több tükör van nálad, mint egy átlagos nőnél. És minden kirakatban ellenőrzöd a hajad. Szóval…

- Már te is! – azt hittem Zayn mindjárt sírni kezd.

- Na, fiúk. Nyugi már. – szóltam közbe.

- Te! – bökött rám Liam.

- Én? – néztem körül bizonytalanul. – Ő volt. – mutattam Alexisre.

- Hé! Kösz az együtt működést. – forgatta a szemét.

- Csalódtam benned. Ashley. Eléggé. Az volt a videó alatt, hogy by: Ashley és Alexis. – csóválta a fejét Liam.

- És én? – nézett rá megjátszott boci szemekkel Lexy.

- Benned nem csalódtam. Te gonosz vagy. De Ashley nem. – Lexynek kivörösödött a feje és azt hittem, hogy mindjárt neki ugrik.

- De akkor is! Juli… ez egyáltalán nem volt jó választás! Egy hippivel?! Hol maradt az ízlésed? – okította ki Julit Zayn.

- És hogy jutott eszedbe ilyen hülyeséget csinálni? Nem gondoltál arra, hogy megromlik a hírnevünk? Az összes pletyka lap erről beszél! És a neten már körüzenetként terjed. – dühöngött Harry.

- Harold! Téged csak a hírnév érdekel! Gondolj a húgomra! – rivallt rá Louis.

- Ne akard, hogy a húgodra gondoljak… - válaszolta kis gúnyos mosollyal.

- Mi… de… végül is. Eléggé perverz vagy, úgy hogy ne merj a húgomra gondolni! – döbbent rá Lou.

- Lea. Lea… - zengte a háttérben Niall.

- Meddig kell még néznem az unalmas képeteket? – kérdezte unottan Lexy.

- Jól van. Jól van. – próbált lehiggadni Louis. – Juli, most menj haza. Nekünk még van egy kis elintézni valónk a belvárosban. Otthon majd folytatjuk.

- Rendben uram. – szólt szórakozottan Juliett.

- Ne hívj így! A bátyád vagyok! – kiáltott utánunk Louis. Mi már a park kijárata felé tartottunk.

- Oké, uram! – szólt vissza.

- Ashley várj! – hallottam még egy hangot. Megfordultam a tengelyem körül és szembe találtam magam egy barna szempárral.

- Sajnálom, hogy így kiakadtam rád. Azt hittem, hogy tényleg te voltál. – motyogta zavartan.

- Igazából együtt raktuk fel Lexyvel, szóval benne voltam. – vigyorogtam rá, már csak azért is, hogy húzzam az agyát.

- Igen?! Akkor felejtsd is el, hogy bocsánatot kértem! Na, szia. – morogta és elment, mint egy sértődött kis gyerek. Férfiak…

☆☆☆

Lassan kullogtunk hazafelé és az elmúlt történéseket elemeztük. Én mentem középen és rajtam keresztül szidta egymásnak Juli és Lexy, Liamet. Nem értem, hogy miért nem bírják. De csak ők ketten… az osztályból egy csomó lánynak bejön, meg minden. Sőt Britney sincs annyira oda érte. Szóval pont a legjobb barátnőim nem bírják érdekes…

- Egyébként elmondjátok már végre, hogy mit jelent, az, hogy tripla b? – kérdezte kíváncsian Juli. Lexyvel összenéztünk.

- Oké. – adtam meg magam.

- Tripla b egyenlő, Baby Boy Band! – kiáltotta izgatottan Alexis.

- Baby? De miért? – pislogott érthetetlenül Juli.

- Hahó! A legidősebb is most lesz huszonegy éves! És a legtöbb rajongó még kiskorú! Ugye ezt a kérdést te sem gondoltad komolyan? – vágta rá Lexy és széles mosolyt küldött felém. Tudta, hogy ezzel tud a legjobban kihozni a sodromból…

     

2. fejezet- Furcsaságok

Sziasztok! Itt a második fejezet ! A legközelebbit az Ashley hozza :)

                                    Alexis szemszöge:

Odaértem az éppen vigyorgó bandához.

- Evely!- Szólítottam meg a barna Miss. Tökélyt. Mire nagyvonalúan hozzám fordult.

- Igen?- Kérdezte, miközben a szempilláit rebegtette. Egyszerre volt ijesztő, és nevetséges, ahogyan a hatalmas,,műseprűkkel”rámnézett.

- Figyelj, ha Malloryval van megbeszélnivalód, akkor azt neki mondd légyszi, és ne nekem.

- Most nem tudsz ennyit megtenni?- Háborgott.

- Képzeld, mivel nem hiszem, hogy Mally éppen itt lenne a közelembe, ezért nem, nem tudom megmondani neki. Felhívni meg te is fel tudod. – Azzal otthagytam. Éppen tértem volna vissza a padunkhoz, amikor láttam, hogy csak Ashley, meg Britney van ott. Várjunk csak! Ash és Britney? Britney? Ezek miért beszélgetnek. Mármint nem a beszélgetéssel van bajom, de már köszönni is alig köszönnek egymásnak. Mivel a kérdésekre nem kaptam választ, ezért inkább csak egy egyszerű kézlegyintéssel elrendeztem magamban a dolgot. Persze csak képzeletbeli legyintéssel.  

Megláttam Alisont, így amikor becsöngettek együtt ballagtunk néha álmaink, néha rémálmaink helye felé.. Ez a terem a suli végében volt. Kintről kellett bemenni, igen tudom elég fura. Logan, és David mentek elől. Kinyitották a hatalmas ütött kopott zöld ajtót, és udvarias fiúkhoz méltóan előre mentek, a lányokat majdhogynem fellökve. Mr. Horace a tanári asztalon ült, és meditált. Ez talán még vicces is lett volna, de 3 év után megszokja az ember. Dave megszokásból az első padba ült le.

- Hé kölyök, zavarod az aurámat. – Szólt rá Mr. Horace csukott szemmel. Mire David akkorát ugrott, és olyan lányosan sikított, hogy azon nem lehetett nem nevetni. Én a második padban ültem Ashley mellett. Britney mögöttünk ült. A tanár úr csak annyit tett, hogy lelógatta a lábát az asztalról. Ilyenkor úgy érzem magam, mint ha egy 40 éves óvodás tanítana minket. De ahogy láttam Ash is így érzett.

- Szóval mizu? – Kérdezte lazán, mély hangján.

- Semmi. – Válaszolta Logan. Mire Dave és Mark  elkezdett nevetni. A tanár nem is foglalkozott vele. Inkább végigkérdezte az összes diákot, hol volt a nyáron. Mindenki gyorsan elhadart valamit. Biciklizett, fürdőzött, más országban volt, focizott, meg ilyeneket. És végül Julietthez ért. Hurrá.

- Hát én többnyire Los Angeles-ben voltam. De elutaztunk még Párizsba, Bécsbe, Berlinbe, Velencébe. Úgyhogy jó nyaram volt. – Vigyorgott mint a tejbetök. Ash-el csak a szemünket forgattuk. Mr. Horace tovább faggatta a Hármas, illetve immáron a Négyes-fogatot. De ebben még egy kicsit bizonytalan voltam, mivel láttam hogy bánnak vele. Az óra másik felében ő beszélt a nyárról, hogy neki hogyan telt, hol járt, meg minden ilyesmit. Én csak firkálgattam a füzetembe. Aztán egyszer csak valaki megbökte a hátamat. Hátrafordultam, és lám-lám ki volt a tettes? Hát persze, hogy Britney. Egy papírt nyomott a kezembe gyorsan, hogy a tanár ne lássa. Ashleynek volt címezve. Kíváncsi voltam, mi áll benne, de nem néztem meg. Inkább oldalba böktem a barátnőmet, hogy figyeljen ide. Összerezzent picit, és mogorván nézett rám. Megzavartam a fejezetírásban, amit a rajzfüzet hátuljában folytatott. Lassan odacsúsztattam a fehér lapot. Szétnyitotta, én meg kicsit odahajoltam, hogy lássam. Britney furcsa, tekervényes kézírása volt rajta.

Ashley, nem tudom, miért távolodtunk el annyira. Nekem tökre hiányzik a barátságunk. Tudom, nyáron is hívhattalak volna, de nem volt rá idöm. Délután találkozhatnánk.

Oké. Ez bizarr volt. Ennyi idő után jutott csak eszébe, hogy hoppá, nekem van, illetve volt egy barátnőm? Ahleyvel egymásra néztünk. Ő is meg volt zavarodva, és én is.

- Hm? Alexis?- Szólított fel hirtelen valaki. Én meg azt se tudtam, hol vagyok.

- Igen tanár úr? – Kérdeztem, amikor rájöttem ki szólított.

- Válaszolnál a kérdésemre, légy szíves?!

- Öhm… persze. Mi is volt az? – Gagyogtam, mivel fogalmam sincs, miről beszélt.

- Rossz válasz.- Csapott az asztalomra.

- Esetleg Ashley, tudsz válaszolni?- Fordult most padtársam felé. Aki ijedten nézett, és szinte láttam, ahogy kattog az agya, vajon mit kérdezett a tanár.

- Remek, mondhatom. Már az első napon. Tökéletes. Délután szépen eljöttök majd segíteni nekem kipofozni az Ifjúsági Házat. – Rendelkezett, én meg felsóhajtottam. Nem baj, ha Mr. Horace-nál mást csinálsz, mint amit kéne. De csak addig, amíg észre nem veszi.

- Apropó, a büntetésen kívül van-e valakinek kedve segíteni jönni? – Fordult ismét az osztályhoz. Hirtelen akkora csend lett, hogy még Mr. Horace legyének a zümmögését is lehetett hallani. ( Igen, örökbefogadott egy legyet, aki az teremben él. De hogy mivel tartja itt, és mivel eteti, azt inkább nem akarom megtudni. Ja, és George a neve)

- Á, Britney örülök, hogy eljössz. – Csapta össze a tenyerét Mr. Horace. Mi meg hátranéztünk. Brit kedvesen Ashleyre mosolygott. Rendben van, csípjen meg valaki mert biztosan álmodom. Aztán vihogás hallatszott hátulról. Kitaláljátok ki volt az? Nem más, mint Juliett.

- Á, Juliett. Szóval te is jössz? Micsoda remek nap lesz. – Ujjongott a drága tanárunk. Nos, igen, ha összeállítanék egy listát, hogy mi a legidegesítőbb Mr. Horace-ban, akkor ez lenne az aranyérmes. Mivel senkinek nincs kedve csatlakozni imádata tárgyához, az IH felújításához, ezért inkább rákényszerít minket. Vagy kapsz három elégtelent, és év végéig teperhetsz a kettesért, vagy elmész festegetni egy félig ledőlt házat. Ott lesz Ashley, Britney, Juliett, és én. Te jó ég! Mi lesz még itt?

- Hallod, ilyen nincs! Pont az első napon! Most miért szívat minket? – Háborgott hazafele menet Ashley. Délutánra már a Nap is kisütött. Aranyszínbe öltöztette a régi, koszos utcákat. Most nem illett az időjárás a hangulatomhoz.

- Fogalmam sincs, de elegem van már, hogy a túlbuzgó médiatanárunk kényszermunkára ítél. Tényleg, ezt elvileg nem is lehetne nem? Pereljük be. – Morfondíroztam nem létező szakállamat simogatva. Mire Ash elkezdett nevetni. Na tessék, akkor most ki a gonosz? Már megint kinevet! J

- Te mindenkit beperelnél, aki nem egy véleményen van veled. – Röhögcsélt.

- Oké, ez most fájt. - ,,Sírtam” mire még jobban nevetett. Így mentünk végig az utcán. Megjegyezném, kicsit se néztek hülyének.

- Amúgy hányra kel mennünk?- Kérdeztem, ugyanis amikor kijelentette, hogy mennünk kell az IH- ba akkor nagyon berágtam rá, és oda se figyeltem mit mond.

- Azt hiszem kettőre. Vagy nem is. Fél háromra. Most pedig van 13:50. A francba, már semmi értelme hazamennem. Rohanhatok is vissza.

- Akkor gyere át hozzánk. Szerintem úgyis egyedül leszek. – Mondtam, mire elvigyorodott.

- Oké, nem kell kétszer mondanod. – Kontrázta, és elindultunk haza. Mármint hozzánk. Mallory kocsija állt a felhajtón. Tehát mégsem leszünk egyedül, ami az jelenti, hogy nem tudunk annyit hülyéskedni, na de mindegy. Belépve ott láttam Christ, Malloryt, és meglepő módon ott volt Danny is.

- Sziasztok. – köszöntünk.

- Hello.- köszönt a bátyám, és utána gyorsan visszafordult Mallyhoz.

- Végre végre végre!!! – Jött oda hozzánk Danny. – Már azt hittem sosem szabadulok meg tőlük. Borzalmas volt. – Borzadt el. Mi meg csak nevettünk rajta. Aztán, mivel Chris és Mally eszmecserét folytattak az univerzum titkairól, mi felmenekültünk a szobámba. Ash elfoglalta a nagy labdámat, Dan pedig levetette magát az ágyra.

- Amúgy meg érezzétek otthon magatokat. – Háborogtam, és leültem az egyetlen helyre, ami még szabad volt. A földre.

- Na mit csinálunk délután?- Érdeklődött Danny. Szokása volt ugyanis az, hogy ha itt van, akkor jön velünk bárhová. Nos igen, egyszer eljött velünk a fodrászhoz is, és miközben a hajamat vágták, ezek ketten azzal szórakoztak, hogy Ashley rózsaszín masnikat tett Danny hajába. De ez már egy másik történet.

- Honnan veszed, hogy most velünk jössz?- Húzta Dan agyát Ashley. Komolyan mondom, rosszabbak, mint a testvérek.

- Látod Lexy?- Nézett rám a nagyra nőtt óvodás, miközben ujjal mutogatott Ash-re. – Már megint bánt.- Csak felsóhajtottam.

- Amúgy Danny tényleg nem jöhetsz velünk. Büntetésben leszünk.

- Na, jól nézünk ki. Első nap, és ti máris bajba keveredtek. – Szidott le minket. – Bezzeg az én időmben a fiatalok még nem voltak ilyen rosszak. – Kezdte el a dumáját. Én pedig felpattantam a földről, és odamentem hozzá. Meghúztam a takarót, és ez meg hatalmas puffanással földet ért. Ashley meg csak nézett minket, és jó szokásához híven nevetett. De a következő mondattól még fokozta is.

- Jaajjj!! Beütöttem a popsimat.- Jajongott DADJ, ahogyan a banda hívta. (Megjegyezném, hogy ezt a teljes nevéből, a Daniel Alan David Jonson- ból rakták össze)- Na, menjük Ashley, mert a végén még tovább is bennt tart bennünket.

- Hadd menjek én is. – Könyörgött Danny. – Légyszi, légyszi légyszi.- Mire Ashley sokatmondóan a vállára tette a kezét.

- Te nem tudod mire akarsz vállalkozni. – Rázta a fejét komolyan. Mire Danny bólogatott. Nos, ebből az lett, hogy 14:20-kor Dannyvel a nyomunkban elindultunk az erdő felé, ahol ez a lepukkant, régi ház állt. Szóval, útközben nagyban beszélgettünk. De leginkább Danny beszélt. Az egyetemről, meg a bandáról. Tom barátnőjéről, Giovannáról. Egyszóval mindenről. Már majdnem beértünk az erdőbe, amikor valaki a nevünket kiáltotta.

- Ashley! Alexis!- Na vajon ki lehet az? Olyan ismerős ez a hang. És jé, amikor hátrafordultunk láttuk, hogy Alison igyekszik felénk.

- Sziasztok. – Köszönt kicsit félénken. Ja, persze! Ő még nem is ismeri Dannyt. Persze csak személyesen nem.

- Hello. – Köszöntem. – Hát te mit keresel itt?

- Tudod apa megtudta hogy Mr. Horace fel akarja újítani az IH-t és ideküldött, hogy én is segítsek. Tudod mennyire odavan érte.

- Ahha, te szegény. De legalább jól fogunk szórakozni. Amúgy Alison ő itt Danny, Dan, ő pedig meglepő módon Alison. – Mutattam be őket egymásnak.

- Szia. – Köszönt Ali.

- Hello. – Köszönt vissza rá kicsit félénken Dan. Ami persze furcsa volt, hiszen nem ismerheti. Vagy igen? Ashhel egy sokatmondó pillantást váltottunk.

- Okééééé. – Húzta el a mondatot barátnőm. – Ti ismeritek egymást?

- Persze. Egyszer együtt játszottunk egy zongorafellépésen. És ő. – Mutatott itt Alisonra. – Mindig parancsolgatott nekem.

- Ez nem igaz. – Tagadta azonnal az unokatestvérem. Na, még a végén összeverekednek itt nekem.

- Rendben, felőlem veszekedhettek, de tuti, hogy Mr. Horace írtó dühös lesz amiért késünk. – Vágtam vitájuk közbe, mire végre felfogták, és elindultunk.

Az IH ugyanolyan régien, és ugyanolyan romosan állt a domb tetején. Egykori színe már csak néhány foltban látszódott. Mégis, elbűvölő látványt nyújtott, ahogy méltósággal meredt a távolba. London nyüzsgő városa felé. Lassan odaértünk, és kicsit meglepett, amit láttam. Az ablakok teljesen újak voltak, és a párkányok is újonnan lehettek fehérre festve.

- Jó napot Mr. Horace. – Köszöntünk neki, de ő csak elmormolt valamit, és gyorsan betolt minket az ajtón. Bent már ott volt Britney, Tom, Giovanna, Harry, Dougie, és egy ismeretlen lány.  Várjunk csak!!!! Mi van? Tom, Harry, Dougie, Giovanna, és az ismeretlen lány, aki teljesen ráakaszkodott Dougira. Ezek meg mit keresnek itt?

- Helló! Hát ti? – Kérdeztem odaérve Tomhoz.

- Á sziasztok. De jó, hogy ilyen sokan leszünk. Legalább több dolgot meg tudunk csinálni. – Lelkendezett Giovanna. Amikor elment, hogy segítsen valamit a tanár úrnak, újra megkérdeztem Tomot.

- Hát, tudod, Giovanna odavan ezért a házért, mert az apja szinte az egész gyerekkorát itt töltötte. És tudod, hogy mivel már nem lehet vele, ezért minden lehetőséget megragad, hogy a múltját megismerje. Én pedig segítek neki. Aztán még elhívtam Harryt is, és Dougot is. Ő pedig elhívta a barátnőjét, Savannat, aki viszont Dougiért van oda, meg vissza.- Hadarta el egy szuszra. Én pedig csak mosolyogtam, de ez inkább egy bájvigyor volt. Belül dühöngtem.

- Nos akkor lássunk munkához. – Jelentettem ki gyorsan. Ki lehet ez a Savana? Szerintem Ashley látta, hogy most felöltöttem a,, gondolkodom, ne zavarj, mert megharaplak” arckifejezést, így nem jött oda beszélgetni. Később úgyis kiszedi belőlem. Most Mr. Horace azt adta ki, hogy fessük le a belső teret. Mondjuk meglepő módon belül egészen…otthonos volt. Biztos sok munkája van benne. A festékek kint voltak, ugyanis senki nem vállalkozott rá, hogy becipelje. Amint láttam Ash egész jól elvan Brittel, aminek azért legbelül ötültem. Mégiscsak barátnők voltak, és még most is azok, de ezt nem veszik észre. Hisz azt mondják, az a barátság, ami befejeződött el sem kezdődött igazán. És ez még nem fejeződött be. A gondolataimba mélyedve mentem ki a festékért. Nagyon szép kék szín volt, mint az óceán. Illetve Logan szavaival élve,,hupikéktörpikékkék”.

Mertem a bödönből, de amikor felálltam, egyszer csak valaki nekem jött. Az egész festék rám, és a nekem jövő idegenre borult. Na most aztán bárki volt is, robbanok. Nem elég, hogy ezen a hülye helyen vagyunk, és nem elég a bosszúságom, ááá neeem, még az új pólómra is festék borul.

- Normális vagy ember? – Ripakodtam rá a csuklyás fószerre. – Nézz már a lábad elé. Most nézd meg, mit csináltál! Normális egy ilyen? – ordítottam a képébe. A bokám is fájt, csakhogy legyen meggy azon a bizonyos tortán. Legalább neki is fáj a lába. – gondoltam gonoszul. De miért nem szólal meg? Talán megnémult.

- ember, hozzád beszélek. – Mondtam neki dühösen. És ebben a pillanatban a szél lesöpörte a csuklyát. Rámnézett. Én meg bambán néztem őt. ( Nem, nem. Ez nem olyan első látásra szerelem, meg minden.) Inkább azon gondolkoztam, hogy hol láttam ezt az arcot. Valahol biztos, de nem jut eszembe hol. Aztán egyszer csak rájöttem, és meglepettségemben a szám elé kaptam a kezem. Ez az arc vigyorog Ashley képernyőjéről, ajtójáról, Alison falairól. És még több millió tinilány szobájában,,tündököl”. Liam. Liam Payne. A One Direction tagja.      

1. fejezet- Az új diák, régi emlékek

Sziasztok! Itt az első fejezet. Reméljük tetszik :)

Alexis szemszöge

- Hahó! Kellj fel! Neked suliba kell menned. – Tört be a szobámba valaki röhögve. Megnéztem a fél szememmel az idegent. Rövid, égbe meredező tüsis haj, és egy oltári nagy vigyor a száján. Igen ő a tesóm, Chris. Idegesítő nagytörpe. Válaszul csak megfordultam hasamra, és a fejemre húztam a párnát.

- Na, nem, azt már nem. – Mondta, és felhúzta a redőnyömet. A sötétséget, ami a szobámban volt, egyből elűzték a Nap fényes sugarai. Ami furcsa volt, mivel Londonban nem igazán látni vidám, sárgára festett reggeleket. De a mai napon végre a Nap erőt vett magán, és áttörte a sötét fellegeket. Mondjuk korábban is eszébe, juthatott volna. Felsóhajtottam, és lassan felkeltem. Ma szeptember 1-je van. Az első tanítási nap. Illetve az első tanítási nap, az utolsó évben. - Javítottam ki magam. Jövőre ilyenkor már az egyetem éveit kezdjük majd el. Ásítottam egyet és elkezdtem öltözni. Csak egy egyszerű lila pólót vettem fel, egy fekete farmert, és egy kék pulcsit. Sosem öltözködtem feltűnően. Nem úgy, mint néhány osztálytársnőm. Az se döbbentene meg engem, ha mára már kosztümben jönnének suliba. Hiába, ők a drágalátos nagymenők. Bár ezt senki sem veszi észre. Egy kívülálló az álomosztálynak nevezne ki minket. Senki sem cigizik, az átlagunk már 8 éve a legjobb a suliba, és sportból is kimagasló eredményeket érünk el. Egy kívülálló szemében tökéletesek vagyunk. Én valahogy úgy fogalmaznék, hogy a szép alma is lehet belül romlott. Na de majd meglátjátok. Amikor már éppen készültem lemenni a földszintre, megszólalt a telefonom. Kíváncsian vettem fel, mivel ilyen korán senki sem szokott keresni.

- Halló?- szóltam bele, de már meg is bántam, hogy olyan közel tettem a fülemhez.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁ.- Sikította bele valaki, és szerintem ezt még a Marson is hallották.

Na, kitaláljátok ki volt az? Nem más, mint a barátnőm Ashley. Az egész nyarat együtt töltöttük, és tök jóba lettünk.

- Igen, tessék?- kérdeztem, de csak egy izgatott összevisszaságot kaptam válaszul. Sikított, és közben hadarva beszélt, alighanem.

- Ash, ha lehet lassabban. Na, igen, mi van?- kérdeztem újból. És most már érthetőbben válaszolt, illetve utasított.

- MOST AZONNAL KAPCSOLD BE JUSTIN BOBBY MŰSORÁT!!!!!- kiabálta, én pedig nem szívesen, de bekapcsoltam. Justin Bobby az itteni rádió vezetője, és nagyon szeret magáról beszélni, az egyébként róla elnevezett műsorban. Az ember bekapcsolja, és ha nem a helyi, még be nem futott bandák számát hallja, akkor csak az megy, hogy én én én én. Persze az ő szájából. De most nem az ment. Először fel sem ismertem. Aztán, mint amikor a rajzfilmekben kigyullad a kis villanykörte a szereplők feje fölött, úgy ért a felismerés.  Ugyanúgy sikítottam, mint Ashley. És közben ugráltam telefonnal a kezemben. Ha most néz valaki, akkor biztos, hogy őrültnek tart. De talán kicsit az is vagyok. Ja, és hogy mi ment a rádióban? Még el se mondtam? Hiába, az öregség ugyebár… A helyi legjobb egyetemista fiúbanda, a… dobpergés… McFly. A legjobb számuk ment, az Everybody Knows.

- Ez király. Figyelj, gyorsan felhívom őket, hátha nem hallották. –mondtam Ashleynek izgatottan.

- Ó, és hadd találjam ki… Dougiet fogod felhívni?- Kérdezte cinkosan, és közben szinte láttam magam előtt a kis gonosz mosolyát.

- Ha. - hördültem fel, de azért fülig pirultam. - És te hogy- hogy ilyen későn hívsz? Fogadjunk, még nem készültél el!

- Hááááát.- Hallottam a vonal végéről, és elnevettem magam.

- Akkor nem tartalak fel. Még a végén elkésel.

- Nem. Nem is vagyok késős. - Tiltakozott, de azért gyorsan letette a telefont. Én egy ideig még nevettem magamban, aztán megkerestem Danny számát. Ő kel a legkorábban, a reggeli futás miatt, így nem kell izgulnom, hogy esetleg felébresztem. Kicsit izgultam és izzadt a tenyerem. Három csöngés után vette fel valaki.

- Halló? Itt Danny Jones. - Szólt bele, és én megkönnyebbültem. A hangja arról árulkodott, hogy nem most kelt fel. Talán most ért haza. Hirtelen eszembe jutott valami és elváltoztatott hangon beleszóltam.

- Halló, itt Rayen Johnon. Magánnyomozó. Felteszek egy egyszerű kérdést önnek. Hol volt ma reggel 6: 15- kor?

- Tessék? Hát… Öhm… csak futottam. - Szólt bele idegesen. Mindig is félt, hogy véletlenül csinál valamit, és az FBI megkeresi, kifaggatja, és élve eltemeti. Igen, tudom eléggé fura, de ő Danny.

- Ó és ki elől menekült?- folytattam mély hangon, de már nem bírtam sokáig a nevetés miatt.

- Nem úgy, csak reggelente szoktam futni, nem, nem, nem valaki elől, hanem csak úgy és…- Teljesen ki volt. És én már nem bírtam magammal. Elnevettem magam.

- Öhm… Mr. Johnon? Jól van?- Kérdezte, mire még jobban nevetnem kellett. Nem esett le neki.

- Hello Danny. Én vagyok az, Alexis. –mondtam, nem kínoztam tovább.

- Lexy? Te gonosz, gonosz nőszemély. –Morogta, de hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.

- Bocsi. - váltottam bűnbánó hangra. – Nem bírtam megállni.

- Aha, gondolom Dagit, keresed.

- Nem, nem. Dehogy. Igazából téged. – Vajon miért gondolja mindenki, hogy Dougiet keresem??

- Okéé. - Húzta el a mondatot. - Kezdek félni.

- Nem kell nyugi. – Nevettem. – Csak azt akarom mondani, találd ki melyik banda száma volt ma reggel a rádióban?

- Öhm… Az LMFAO-é?

- Persze, az LMFAO-é. Nem, Danny a TI számotok volt.

- Komolyan? –kiabálta. Ha így folytatom, teljesen meg fogok süketülni a jobb fülemre. – Ezt nem hiszem el!

- Pedig igen. Hazudtam én neked valaha?

- Hááát. - Húzta el a száját, és belenevetett a telefonba. Egyszer csak valaki megszólalt Danny mellet. Nekem pedig lefagyott az arcomról a mosoly.

- Ki azaz idióta, aki ilyen korán hív?- Kérdezte Dougie a vonal túlsó végén. A hangja álmos volt, valószínűleg most kelt fel.

- Csak Alexis az. – Mondta Danny, és mint ha mosolygott volna. Bár ezt nem tudhatom biztosan. – És éppen hallotta, amint leidiótázod.

- Mi????- kérdezte Doug, és már nem is volt fáradt a hangja. – Na, ne már. Kapcsold ki. MOST. – És szinte láttam, ahogy, mint az ovisok, veszekednek a telefonon.

- Na jól van, sziasztok.- Köszöntem el, ugyanis lassan késésben voltam.

- Várj Alexis, nem úgy gondoltam. – Hallottam még Dougie hangját, és letettem a telefont. Ezt majd feltétlenül el kell mondanom Ashleynek. - gondolkoztam, miközben gyorsan bezártam az ajtót. Gyors, nagy léptekkel mentem az iskola felé, ezen az egész őrületen gondolkodtam. Na meg Dougien. És naivan azt hittem, ennél nem lehet őrültebb egy nap.

    

  

Szóval, éppen végighaladtam a poros, és öreg Charles úton, és lám-lám, kivel találkozok? Csak nem a drágalátos Logan Hudson, és örök pajtija Normann Skinthley? De sajnos igen. A fölső utcáról jöttek, átvágva előttem. Nem köszöntek, és én sem. A nagyképű, divatmajom, focistacsemete nem fog ilyen, holmi jelentéktelen embernek köszönni. És mivel Norm mindenben követi, ezért egyértelműen ő sem. Plusz még ott mentek mögöttük Logan öccsei, akik már-már ijesztő klónjai voltak bátyjuknak. Ők észre se vettek. De mivel arra van a suli amerre ők, tartanak utánuk kellett mennem. Lassan totyorogtak előttem. Ráérősen, én pedig majdnem rájuk szóltam, hogy kicsit nem mennének-e gyorsabban. De nem lett volna értelme. Meg is kerülhettem volna őket, de tuti hogy valami olyasmivel kísérnék, hogy ,,na mi van, futnak a vízilovak?”Ehhez meg momentán nem volt se kedvem, se türelmem. Így ötpercnyi gyaloglás helyett tízperc után láttam meg az iskola épületét. Kívülről persze szép volt. De már megint itt van az almás eset. Sokat adtak a külsőre, és valmilyen szinten a belsőre is, de azért oda jóval kevesebbet. Volt például egy terem, az énekterem mellett. Az iszonyat katasztrófa volt. A vakolat már szinte teljesen a földön volt, és nem valószínű, hogy volt két egyforma szék. Ha mégis, akkor az nagy csoda volt. Beléptem a hatalmas zöldre festett kapun. Tavaly még piros volt. Igen és ez a zöldezés a London szépítése napon lett elkövetve. (De erről majd máskor) Így legalább a kapu is eltűnik abban a reménytelenül monoton hangulatba, ami most az iskolát jellemezte. Izgatott elsősök, iskolakerülők, és unott, álmos diákok lépdeltek be előttem, és utánam.(Na jó, az iskolakerülők nem, mivel azok iskolát kerülnek.) A bejárati ajtón belépve kicsit engem is elfogott az a bizonyos gyermeki izgatottság. Vajon milyen lesz ez az év? És ilyesfajta kérdések gondolkoztattak engem, miközben fölcaptattam a lépcsőn. A tantermünk ugyanolyan szürkén állt a lépcső tetejével szemben, mint amikor nyáron itt hagytuk magányosan. Csalódtam-e amikor beléptem álmaim és rémálmaim helyszínére? Igen. Hiszen titkon reménykedtem, abban hogy ez az év talán jobb lesz. De nem így lett. David és a többi srác az egyik padsorban ült. Evelyn, Evely, és Loran a másik padsorban ültek.(Mivel itt a padok hármas helyekkel vannak ellátva, ezért csak kettő padsor van) Nevetgéltek, mint mindig. Közben a hajukat simítgatták, mintha nem lenne elég tökéletes nekik.

- Szia Alexis. - Köszöntek.

- Helló. –Morogtam vissza. Már most elrontották a kedvemet. Ami néhány pillanat múlva visszatért, mivel megláttam Alisont. Barátnő, és unokatesó. Lehetne ennél jobb?

- Szia. - köszöntem hatalmas mosollyal az arcomon. Persze miután letettem a táskámat az ablak felöli padsor utolsó előtti padjába. Ahova Miss. Figgett száműzött még tavaly.

- Hali. – köszönt vissza és a kezét nyújtotta. Tudtam, mit kér, de úgy döntöttem húzom az agyát, picit. Hiába, ez egy ilyen nap. Adtam neki egy pici pacsit. Mire a mosoly eltűnt az arcáról.

- Add ide. - Mondta és átkutatta a zsebeimet. Igen, tudom furcsán nézhettünk ki.

Aztán átkutatta a táskámat is. És voilá! Megtalálta a telefonomat. Aztán a mosoly újra eltűnt az arcáról. Látta, hogy le van jelszavazva. Most már hisztizett. És végszóra befutott Ashley is.

- Aszta. - Csodálkoztam. –Te itt ilyen korán?

- Ha ha ha. - Fintorgott. - Na beszéltél velük?

- Iiigen. - Ujjongtam. - De előbb segítek Alisonnak, mielőtt a földhöz vágja a telefonomat.

- Angry Birds elvonási tünete van? – Kérdezte együtt érzőn.

- Pontosan.

- Akkor ne legyél vele ilyen gonosz, és add oda neki. – Mire Alison egyetértőn bólogatott. Aztán odaadtam neki, és Ashley-hez fordultam.

- Felhívtam Dannyt a jó hírrel, és egy kicsit megszívattam, de mindegy. Aztán amikor elmondtam neki, ő is a fülembe ordított, úgyhogy ne csodálkozz, ha nem hallok majd semmit. És egyszer csak hallom, hogy valaki Danny háta mögött azt mondja ,, ki az az idióta, aki ilyen korán hív?”, és találd ki, ki volt az?

- Öhm… Dougie? – Kérdezte vigyorogva.

- Aztán elkezdtek veszekedni a telefonon, és letettem. – Az már maradjon az én titkom, hogy mit mondott Doug. Még beszélgettünk, és nevetgéltünk egy kicsit. Közben megjött Monica és Britney is. Már csak öt percünk volt a becsengetésig, és a csöndnek már nyoma se volt, amikor egyszer csak, mint ha valaki lehalkította volna a rádiót, minden elhalkult. Körbenéztünk, és egy lehajtott fejű lány jött be gyors léptekkel az osztályba, hátrament a legutolsó padhoz, és letette a táskáját. Mindenki őt nézte, de ő nem nézett fel. És ez mintha nagy erőfeszítésébe került volna. Már éppen mondani akartam, hogy ez a lány olyan ismerős nekem, amikor Evely megszólalt. Halkan mondta, de tisztán, és érthetően. Na meg megdöbbenve és kíváncsian.

- Juliett? Juliett Tomlinson?                  

            

Ashley szemszöge

Dermedten álltam Alexis mellett. Evely szokásosan fintorgott és játszotta a megdöbbent kislányt. De ami a legijesztőbb volt, az Juliett Tomlinson volt. Julia pontosan másfél éve ment el Los Angelesbe. Bátya, Louis, a One Direction tagja. Miattuk kellett a tengerentúlra menniük.

- Mi van? Nem láttatok még fehér embert? Egyébként ti is hiányoztatok. – mosolygott gúnyosan, majd leült egy üres padhoz. Mi nevettünk a viccén, hisz tudtuk, hogy Julia ezt csak poénból mondta. Mielőtt elment, négyen voltunk a legjobb barátnők. Julia, Alexis, Alison és én. Más néven tripla A és J. De, ahogy ők elmentek, ez a kötődés is megszakadt. Így csak tripla A maradt. Meg még páran.

- Örülünk, Juli, hogy itt vagy. – szólt kedvesen Alexis. Julia csak megvonta a vállát, de azért egy mosolyt vetett felénk.

- Na, mi van? Hazatért a Tomlinson família? – kérdezte gúnyosan Logan. Tőle nem várhatunk kedvességet…

- Nem. Egyedül jöttem és egy hajléktalan szállón lakok… - vágta rá Juli. Logan fintorogva elfordult és Normann-nel kezdett el valamiről beszélgetni. Kínos csönd állt be a terembe, de végre becsöngettek. Miss. Figgett a szokásos kis táskájával, belépett a terembe. Egész nyáron a napokat számolgattam vissza, hogy mikor kell újra találkoznom vele. Hála az Égnek, London nagyváros és egyszer sem futottam vele össze az utcán. De sajnos ma eljött a rémálmom, egy középkorú nő képében, akit osztályfőnöknek és Miss. Figgett-nek hívnak. 

- Köszöntelek titeket a 2012-es tanévben. – mondta unalmasan Miss. Figgett. Leültem a szokásos helyemre és „figyelmesen” hallgattam őt. A szokásos tűzvédelemről, önvédelemről, környezetvédelemről és a többi védelemről csevegett. Tudom, hogy ezek fontos dolgok. De könyörgöm! Végzősök vagyunk, és már van eszünk. (Kivéve egy-két embert…)A környezetvédelem az persze fontos, de nem úgy, hogy Miss. Figgett minket hibáztat érte. Én személy szerint sok mindent megteszek a Földért. De ez egy másik történet.

Négy osztályfőnöki óra végezetével, végre kimehettünk a szabadba. Az udvar tele volt padokkal és asztalokkal, ahol lehetett beszélgetni, ebédelni, tanulni, gyorsan házit bepótolni…

Mi a szokásos padunknál ültünk, a fák közelében. Alexis, Alison, Monica, Vicky, Fanny és én. Régebben Juli is itt szokott velünk lenni, de a mai napon más bandához csatlakozott.

Mint minden osztályban, itt is vannak klikkek. Vagyunk mi, a kedvesek, viccesek, lazák és egyáltalán nem nagyképűek. A focipálya melletti padokon ültek a Hármas-fogat tagjai. Evely, Evely és Loran. Ők hárman játsszák a királynőt az egész iskolában. Pénzes, nagy menő, befolyásos szüleik elkényeztetik a kis hátsójukat. Olyan abszolút „divatörültek”, hol ott én jobban tudom, hogy rózsaszín csíkok a hajból, már rég kimentek a divatból. Szóval ők a cicababák. És gondolom, felmerül bennetek a kérdés, hogy miért pont a focipálya mellett ülnek. A válasz egyszerű! Általában ott szokták sasolni a félmeztelen focistákat, akik a közeli egyetemről jönnek ide gyakorolni. Hirtelen eszembe jutott az a dal: „Izmos kocka has, üres fej, te is csak kirakatbábú vagy… túl szép, hogy igaz légy.”

A suli bejáratához közel ülnek a Divat-majmok. David, Logan, Normann és Mark. Szerintem ők jó fejek, csak néha elszállnak maguktól. Leginkább Dave és Log. Ők szinte olyanok, mint az ikrek.

A másik csoport a Kockabanda. John és Gabe alkotja ezt a kétszemélyes csoportot. Még szünetben is a telefonjukon lógnak.

A Vihogó-lányok nevezetű a banda a kedvencem. Britney, Anne, Nora, Margaret, Kristen és Rebecca. Jó fejek, csak néha elszáll az agyuk nekik is. Mindenből viccet csinálnak. Én különösön Anne-t bírom. Ő tiszta kedves.

Végül a maradék: Ben és Kegan. Ők néha szoktak csatlakozni a Divat-majmokhoz, de inkább a B osztállyal vannak jóban.

- Ashley! Kiket nézel? – legyezett az arcom előtt Monica. Ekkor ébredtem fel ábrándozásomból.

- Csak végig néztem a szokásos bandákat. Nézzétek, megjött a méhkirálynő. – böktem a fejemmel a hátsó kijárat felé. Kitty Winston és három alattvalója, Felisha (a tőgy), Rosa (a zsiráf) és Donna (a két balláb). Kitty az a tipikus csaj, akinek az egész gyerekkora el van cseszve. Mindenki őt Isteníti, közben a háta mögött pedig kiröhögik. De a legrosszabb, hogy azt hiszi, tehetséges. Ezért nincs olyan évzáró, ballagás, egyéb ünnepség, ahol ő ne énekelne. És, hogy miért nem lövik ki a műsorból a csajt? Mert az apja London polgármestere, az anyja pedig a Királynő nagyon, nagyon, nagyon… (fél óra múlva) nagyon, nagyon messzi rokona. Szóval, ha köszönnék neki, még azt is jelentené az apjának, hogy egy „magamfajta ivadék”, ne merészeljen hozzá szólni. Az apja pedig lefejeztetne.

- Két és fél hónap elteltével is ugyanolyan ronda, mint mindig. Csak barnább. – jegyezte meg gúnyosan Alexis.

- Talán, majd ha nyolcvanéves lesz és ráncosabb lesz, mint egy buldog, akkor nem kell majd látnunk azt a felturbózott száját. – vontam meg a vállam és kivettem a táskámból a kajás dobozom. Elkezdtem enni, mert már majd’ éhen haltam.

- Te jó Isten! – szitkozódott Monica.

- Mi van? – kérdezte Fanny teli szájjal, aki követte a példámat.

- Ashley, te mennyi szendvicset hoztál magaddal? – fakadt ki Moni.

- Négyet, mint mindig. – néztem rá érthetetlenül, hiszen nem értettem mi baja van.

- Én ennyit szoktam enni egy egész nap.

- Én meg ennyit szoktam enni egy egész délelőtt. – vontam meg a vállam és tovább ettem.

- De mit csinálsz, hogy nem látszik meg rajtad? – faggatott tovább.

- Sportolok. Tudod, járok táncra és röplabdázom. Meg különben sem vagyok egy hízós fajta. – mosolyogtam, de már idegesített, hogy megzavarnak evés közben.

- Hol van Juli? Mindig itt szokott lenni. – tanakodott Alison, aki közben Alexis mobilján játszott a dühös madarakkal.

- A Hármas-fogat asztalánál. – bökött oda Vicky. Valóban ott nevetgélt a három majom között.

- Elvesztettük. – szóltam érzékenyen. Mindig is kedveltem Julit, de ahogy elment, annyira megváltozott. Nem válaszolt a leveleimre és még a telefonját sem vette fel. Lehet, hogy még a számát is megváltoztatta…

- Hát, ez van. – vonta meg a vállát Alexis. Aztán csöndben maradtunk. Csak Lexy és Ali veszekedtek valamin. Hiába, a rokonok ugye…Aztán láttuk hogy Evely közeledik felénk. Mármint a barna hajú, Miss. Tökély.

- Hello Alexis. – Köszönt.

- Szia Evely. Miben segíthetek?- kérdezte barátnőm, de én már ismertem annyira, hogy felfedezzem benne a gúnyt.

- Csak annyi, hogy légy szíves mondd meg Mallorynak, hogy nekem jó a Szombat. – Ő oké...Csak én nem tudok semmiről? De aztán láttam, hogy Fanny és Monica is furán néztek. Alison, na ő meg együtt érzőn.

- Miért nem mondod meg neki te? – kérdezte Alison kedvesen, de ez amolyan udvarias kedvesség volt.

- Oké, csak mondtam. – És már el is tűnt. Ezer kérdést hagyva maga után.

- Miről beszélt Evely? – kérdezte egyből Monica.

- Semmi oké?- Válaszolta idegesen Lexy.

- Mondd el.- Kértem, de tudtam, hogy nekem el fogja mondani.

- Mondom semmi.

- Naaaa. – kérte Fanny is.

- Oké, csak annyi, hogy a bátyám elveszi feleségül Malloryt és ő én meg Alison lesz a koszorúslány. Csupán annyi hogy rokonok leszünk. – Állt fel idegesen, és elindult a lányok felé. Mi pedig döbbenten néztünk utána.