Alexis szemszöge
- Hahó! Kellj fel! Neked suliba kell menned. – Tört be a szobámba valaki röhögve. Megnéztem a fél szememmel az idegent. Rövid, égbe meredező tüsis haj, és egy oltári nagy vigyor a száján. Igen ő a tesóm, Chris. Idegesítő nagytörpe. Válaszul csak megfordultam hasamra, és a fejemre húztam a párnát.
- Na, nem, azt már nem. – Mondta, és felhúzta a redőnyömet. A sötétséget, ami a szobámban volt, egyből elűzték a Nap fényes sugarai. Ami furcsa volt, mivel Londonban nem igazán látni vidám, sárgára festett reggeleket. De a mai napon végre a Nap erőt vett magán, és áttörte a sötét fellegeket. Mondjuk korábban is eszébe, juthatott volna. Felsóhajtottam, és lassan felkeltem. Ma szeptember 1-je van. Az első tanítási nap. Illetve az első tanítási nap, az utolsó évben. - Javítottam ki magam. Jövőre ilyenkor már az egyetem éveit kezdjük majd el. Ásítottam egyet és elkezdtem öltözni. Csak egy egyszerű lila pólót vettem fel, egy fekete farmert, és egy kék pulcsit. Sosem öltözködtem feltűnően. Nem úgy, mint néhány osztálytársnőm. Az se döbbentene meg engem, ha mára már kosztümben jönnének suliba. Hiába, ők a drágalátos nagymenők. Bár ezt senki sem veszi észre. Egy kívülálló az álomosztálynak nevezne ki minket. Senki sem cigizik, az átlagunk már 8 éve a legjobb a suliba, és sportból is kimagasló eredményeket érünk el. Egy kívülálló szemében tökéletesek vagyunk. Én valahogy úgy fogalmaznék, hogy a szép alma is lehet belül romlott. Na de majd meglátjátok. Amikor már éppen készültem lemenni a földszintre, megszólalt a telefonom. Kíváncsian vettem fel, mivel ilyen korán senki sem szokott keresni.
- Halló?- szóltam bele, de már meg is bántam, hogy olyan közel tettem a fülemhez.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ.- Sikította bele valaki, és szerintem ezt még a Marson is hallották.
Na, kitaláljátok ki volt az? Nem más, mint a barátnőm Ashley. Az egész nyarat együtt töltöttük, és tök jóba lettünk.
- Igen, tessék?- kérdeztem, de csak egy izgatott összevisszaságot kaptam válaszul. Sikított, és közben hadarva beszélt, alighanem.
- Ash, ha lehet lassabban. Na, igen, mi van?- kérdeztem újból. És most már érthetőbben válaszolt, illetve utasított.
- MOST AZONNAL KAPCSOLD BE JUSTIN BOBBY MŰSORÁT!!!!!- kiabálta, én pedig nem szívesen, de bekapcsoltam. Justin Bobby az itteni rádió vezetője, és nagyon szeret magáról beszélni, az egyébként róla elnevezett műsorban. Az ember bekapcsolja, és ha nem a helyi, még be nem futott bandák számát hallja, akkor csak az megy, hogy én én én én. Persze az ő szájából. De most nem az ment. Először fel sem ismertem. Aztán, mint amikor a rajzfilmekben kigyullad a kis villanykörte a szereplők feje fölött, úgy ért a felismerés. Ugyanúgy sikítottam, mint Ashley. És közben ugráltam telefonnal a kezemben. Ha most néz valaki, akkor biztos, hogy őrültnek tart. De talán kicsit az is vagyok. Ja, és hogy mi ment a rádióban? Még el se mondtam? Hiába, az öregség ugyebár… A helyi legjobb egyetemista fiúbanda, a… dobpergés… McFly. A legjobb számuk ment, az Everybody Knows.
- Ez király. Figyelj, gyorsan felhívom őket, hátha nem hallották. –mondtam Ashleynek izgatottan.
- Ó, és hadd találjam ki… Dougiet fogod felhívni?- Kérdezte cinkosan, és közben szinte láttam magam előtt a kis gonosz mosolyát.
- Ha. - hördültem fel, de azért fülig pirultam. - És te hogy- hogy ilyen későn hívsz? Fogadjunk, még nem készültél el!
- Hááááát.- Hallottam a vonal végéről, és elnevettem magam.
- Akkor nem tartalak fel. Még a végén elkésel.
- Nem. Nem is vagyok késős. - Tiltakozott, de azért gyorsan letette a telefont. Én egy ideig még nevettem magamban, aztán megkerestem Danny számát. Ő kel a legkorábban, a reggeli futás miatt, így nem kell izgulnom, hogy esetleg felébresztem. Kicsit izgultam és izzadt a tenyerem. Három csöngés után vette fel valaki.
- Halló? Itt Danny Jones. - Szólt bele, és én megkönnyebbültem. A hangja arról árulkodott, hogy nem most kelt fel. Talán most ért haza. Hirtelen eszembe jutott valami és elváltoztatott hangon beleszóltam.
- Halló, itt Rayen Johnon. Magánnyomozó. Felteszek egy egyszerű kérdést önnek. Hol volt ma reggel 6: 15- kor?
- Tessék? Hát… Öhm… csak futottam. - Szólt bele idegesen. Mindig is félt, hogy véletlenül csinál valamit, és az FBI megkeresi, kifaggatja, és élve eltemeti. Igen, tudom eléggé fura, de ő Danny.
- Ó és ki elől menekült?- folytattam mély hangon, de már nem bírtam sokáig a nevetés miatt.
- Nem úgy, csak reggelente szoktam futni, nem, nem, nem valaki elől, hanem csak úgy és…- Teljesen ki volt. És én már nem bírtam magammal. Elnevettem magam.
- Öhm… Mr. Johnon? Jól van?- Kérdezte, mire még jobban nevetnem kellett. Nem esett le neki.
- Hello Danny. Én vagyok az, Alexis. –mondtam, nem kínoztam tovább.
- Lexy? Te gonosz, gonosz nőszemély. –Morogta, de hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog.
- Bocsi. - váltottam bűnbánó hangra. – Nem bírtam megállni.
- Aha, gondolom Dagit, keresed.
- Nem, nem. Dehogy. Igazából téged. – Vajon miért gondolja mindenki, hogy Dougiet keresem??
- Okéé. - Húzta el a mondatot. - Kezdek félni.
- Nem kell nyugi. – Nevettem. – Csak azt akarom mondani, találd ki melyik banda száma volt ma reggel a rádióban?
- Öhm… Az LMFAO-é?
- Persze, az LMFAO-é. Nem, Danny a TI számotok volt.
- Komolyan? –kiabálta. Ha így folytatom, teljesen meg fogok süketülni a jobb fülemre. – Ezt nem hiszem el!
- Pedig igen. Hazudtam én neked valaha?
- Hááát. - Húzta el a száját, és belenevetett a telefonba. Egyszer csak valaki megszólalt Danny mellet. Nekem pedig lefagyott az arcomról a mosoly.
- Ki azaz idióta, aki ilyen korán hív?- Kérdezte Dougie a vonal túlsó végén. A hangja álmos volt, valószínűleg most kelt fel.
- Csak Alexis az. – Mondta Danny, és mint ha mosolygott volna. Bár ezt nem tudhatom biztosan. – És éppen hallotta, amint leidiótázod.
- Mi????- kérdezte Doug, és már nem is volt fáradt a hangja. – Na, ne már. Kapcsold ki. MOST. – És szinte láttam, ahogy, mint az ovisok, veszekednek a telefonon.
- Na jól van, sziasztok.- Köszöntem el, ugyanis lassan késésben voltam.
- Várj Alexis, nem úgy gondoltam. – Hallottam még Dougie hangját, és letettem a telefont. Ezt majd feltétlenül el kell mondanom Ashleynek. - gondolkoztam, miközben gyorsan bezártam az ajtót. Gyors, nagy léptekkel mentem az iskola felé, ezen az egész őrületen gondolkodtam. Na meg Dougien. És naivan azt hittem, ennél nem lehet őrültebb egy nap.
Szóval, éppen végighaladtam a poros, és öreg Charles úton, és lám-lám, kivel találkozok? Csak nem a drágalátos Logan Hudson, és örök pajtija Normann Skinthley? De sajnos igen. A fölső utcáról jöttek, átvágva előttem. Nem köszöntek, és én sem. A nagyképű, divatmajom, focistacsemete nem fog ilyen, holmi jelentéktelen embernek köszönni. És mivel Norm mindenben követi, ezért egyértelműen ő sem. Plusz még ott mentek mögöttük Logan öccsei, akik már-már ijesztő klónjai voltak bátyjuknak. Ők észre se vettek. De mivel arra van a suli amerre ők, tartanak utánuk kellett mennem. Lassan totyorogtak előttem. Ráérősen, én pedig majdnem rájuk szóltam, hogy kicsit nem mennének-e gyorsabban. De nem lett volna értelme. Meg is kerülhettem volna őket, de tuti hogy valami olyasmivel kísérnék, hogy ,,na mi van, futnak a vízilovak?”Ehhez meg momentán nem volt se kedvem, se türelmem. Így ötpercnyi gyaloglás helyett tízperc után láttam meg az iskola épületét. Kívülről persze szép volt. De már megint itt van az almás eset. Sokat adtak a külsőre, és valmilyen szinten a belsőre is, de azért oda jóval kevesebbet. Volt például egy terem, az énekterem mellett. Az iszonyat katasztrófa volt. A vakolat már szinte teljesen a földön volt, és nem valószínű, hogy volt két egyforma szék. Ha mégis, akkor az nagy csoda volt. Beléptem a hatalmas zöldre festett kapun. Tavaly még piros volt. Igen és ez a zöldezés a London szépítése napon lett elkövetve. (De erről majd máskor) Így legalább a kapu is eltűnik abban a reménytelenül monoton hangulatba, ami most az iskolát jellemezte. Izgatott elsősök, iskolakerülők, és unott, álmos diákok lépdeltek be előttem, és utánam.(Na jó, az iskolakerülők nem, mivel azok iskolát kerülnek.) A bejárati ajtón belépve kicsit engem is elfogott az a bizonyos gyermeki izgatottság. Vajon milyen lesz ez az év? És ilyesfajta kérdések gondolkoztattak engem, miközben fölcaptattam a lépcsőn. A tantermünk ugyanolyan szürkén állt a lépcső tetejével szemben, mint amikor nyáron itt hagytuk magányosan. Csalódtam-e amikor beléptem álmaim és rémálmaim helyszínére? Igen. Hiszen titkon reménykedtem, abban hogy ez az év talán jobb lesz. De nem így lett. David és a többi srác az egyik padsorban ült. Evelyn, Evely, és Loran a másik padsorban ültek.(Mivel itt a padok hármas helyekkel vannak ellátva, ezért csak kettő padsor van) Nevetgéltek, mint mindig. Közben a hajukat simítgatták, mintha nem lenne elég tökéletes nekik.
- Szia Alexis. - Köszöntek.
- Helló. –Morogtam vissza. Már most elrontották a kedvemet. Ami néhány pillanat múlva visszatért, mivel megláttam Alisont. Barátnő, és unokatesó. Lehetne ennél jobb?
- Szia. - köszöntem hatalmas mosollyal az arcomon. Persze miután letettem a táskámat az ablak felöli padsor utolsó előtti padjába. Ahova Miss. Figgett száműzött még tavaly.
- Hali. – köszönt vissza és a kezét nyújtotta. Tudtam, mit kér, de úgy döntöttem húzom az agyát, picit. Hiába, ez egy ilyen nap. Adtam neki egy pici pacsit. Mire a mosoly eltűnt az arcáról.
- Add ide. - Mondta és átkutatta a zsebeimet. Igen, tudom furcsán nézhettünk ki.
Aztán átkutatta a táskámat is. És voilá! Megtalálta a telefonomat. Aztán a mosoly újra eltűnt az arcáról. Látta, hogy le van jelszavazva. Most már hisztizett. És végszóra befutott Ashley is.
- Aszta. - Csodálkoztam. –Te itt ilyen korán?
- Ha ha ha. - Fintorgott. - Na beszéltél velük?
- Iiigen. - Ujjongtam. - De előbb segítek Alisonnak, mielőtt a földhöz vágja a telefonomat.
- Angry Birds elvonási tünete van? – Kérdezte együtt érzőn.
- Pontosan.
- Akkor ne legyél vele ilyen gonosz, és add oda neki. – Mire Alison egyetértőn bólogatott. Aztán odaadtam neki, és Ashley-hez fordultam.
- Felhívtam Dannyt a jó hírrel, és egy kicsit megszívattam, de mindegy. Aztán amikor elmondtam neki, ő is a fülembe ordított, úgyhogy ne csodálkozz, ha nem hallok majd semmit. És egyszer csak hallom, hogy valaki Danny háta mögött azt mondja ,, ki az az idióta, aki ilyen korán hív?”, és találd ki, ki volt az?
- Öhm… Dougie? – Kérdezte vigyorogva.
- Aztán elkezdtek veszekedni a telefonon, és letettem. – Az már maradjon az én titkom, hogy mit mondott Doug. Még beszélgettünk, és nevetgéltünk egy kicsit. Közben megjött Monica és Britney is. Már csak öt percünk volt a becsengetésig, és a csöndnek már nyoma se volt, amikor egyszer csak, mint ha valaki lehalkította volna a rádiót, minden elhalkult. Körbenéztünk, és egy lehajtott fejű lány jött be gyors léptekkel az osztályba, hátrament a legutolsó padhoz, és letette a táskáját. Mindenki őt nézte, de ő nem nézett fel. És ez mintha nagy erőfeszítésébe került volna. Már éppen mondani akartam, hogy ez a lány olyan ismerős nekem, amikor Evely megszólalt. Halkan mondta, de tisztán, és érthetően. Na meg megdöbbenve és kíváncsian.
- Juliett? Juliett Tomlinson?
Ashley szemszöge
Dermedten álltam Alexis mellett. Evely szokásosan fintorgott és játszotta a megdöbbent kislányt. De ami a legijesztőbb volt, az Juliett Tomlinson volt. Julia pontosan másfél éve ment el Los Angelesbe. Bátya, Louis, a One Direction tagja. Miattuk kellett a tengerentúlra menniük.
- Mi van? Nem láttatok még fehér embert? Egyébként ti is hiányoztatok. – mosolygott gúnyosan, majd leült egy üres padhoz. Mi nevettünk a viccén, hisz tudtuk, hogy Julia ezt csak poénból mondta. Mielőtt elment, négyen voltunk a legjobb barátnők. Julia, Alexis, Alison és én. Más néven tripla A és J. De, ahogy ők elmentek, ez a kötődés is megszakadt. Így csak tripla A maradt. Meg még páran.
- Örülünk, Juli, hogy itt vagy. – szólt kedvesen Alexis. Julia csak megvonta a vállát, de azért egy mosolyt vetett felénk.
- Na, mi van? Hazatért a Tomlinson família? – kérdezte gúnyosan Logan. Tőle nem várhatunk kedvességet…
- Nem. Egyedül jöttem és egy hajléktalan szállón lakok… - vágta rá Juli. Logan fintorogva elfordult és Normann-nel kezdett el valamiről beszélgetni. Kínos csönd állt be a terembe, de végre becsöngettek. Miss. Figgett a szokásos kis táskájával, belépett a terembe. Egész nyáron a napokat számolgattam vissza, hogy mikor kell újra találkoznom vele. Hála az Égnek, London nagyváros és egyszer sem futottam vele össze az utcán. De sajnos ma eljött a rémálmom, egy középkorú nő képében, akit osztályfőnöknek és Miss. Figgett-nek hívnak.
- Köszöntelek titeket a 2012-es tanévben. – mondta unalmasan Miss. Figgett. Leültem a szokásos helyemre és „figyelmesen” hallgattam őt. A szokásos tűzvédelemről, önvédelemről, környezetvédelemről és a többi védelemről csevegett. Tudom, hogy ezek fontos dolgok. De könyörgöm! Végzősök vagyunk, és már van eszünk. (Kivéve egy-két embert…)A környezetvédelem az persze fontos, de nem úgy, hogy Miss. Figgett minket hibáztat érte. Én személy szerint sok mindent megteszek a Földért. De ez egy másik történet.
Négy osztályfőnöki óra végezetével, végre kimehettünk a szabadba. Az udvar tele volt padokkal és asztalokkal, ahol lehetett beszélgetni, ebédelni, tanulni, gyorsan házit bepótolni…
Mi a szokásos padunknál ültünk, a fák közelében. Alexis, Alison, Monica, Vicky, Fanny és én. Régebben Juli is itt szokott velünk lenni, de a mai napon más bandához csatlakozott.
Mint minden osztályban, itt is vannak klikkek. Vagyunk mi, a kedvesek, viccesek, lazák és egyáltalán nem nagyképűek. A focipálya melletti padokon ültek a Hármas-fogat tagjai. Evely, Evely és Loran. Ők hárman játsszák a királynőt az egész iskolában. Pénzes, nagy menő, befolyásos szüleik elkényeztetik a kis hátsójukat. Olyan abszolút „divatörültek”, hol ott én jobban tudom, hogy rózsaszín csíkok a hajból, már rég kimentek a divatból. Szóval ők a cicababák. És gondolom, felmerül bennetek a kérdés, hogy miért pont a focipálya mellett ülnek. A válasz egyszerű! Általában ott szokták sasolni a félmeztelen focistákat, akik a közeli egyetemről jönnek ide gyakorolni. Hirtelen eszembe jutott az a dal: „Izmos kocka has, üres fej, te is csak kirakatbábú vagy… túl szép, hogy igaz légy.”
A suli bejáratához közel ülnek a Divat-majmok. David, Logan, Normann és Mark. Szerintem ők jó fejek, csak néha elszállnak maguktól. Leginkább Dave és Log. Ők szinte olyanok, mint az ikrek.
A másik csoport a Kockabanda. John és Gabe alkotja ezt a kétszemélyes csoportot. Még szünetben is a telefonjukon lógnak.
A Vihogó-lányok nevezetű a banda a kedvencem. Britney, Anne, Nora, Margaret, Kristen és Rebecca. Jó fejek, csak néha elszáll az agyuk nekik is. Mindenből viccet csinálnak. Én különösön Anne-t bírom. Ő tiszta kedves.
Végül a maradék: Ben és Kegan. Ők néha szoktak csatlakozni a Divat-majmokhoz, de inkább a B osztállyal vannak jóban.
- Ashley! Kiket nézel? – legyezett az arcom előtt Monica. Ekkor ébredtem fel ábrándozásomból.
- Csak végig néztem a szokásos bandákat. Nézzétek, megjött a méhkirálynő. – böktem a fejemmel a hátsó kijárat felé. Kitty Winston és három alattvalója, Felisha (a tőgy), Rosa (a zsiráf) és Donna (a két balláb). Kitty az a tipikus csaj, akinek az egész gyerekkora el van cseszve. Mindenki őt Isteníti, közben a háta mögött pedig kiröhögik. De a legrosszabb, hogy azt hiszi, tehetséges. Ezért nincs olyan évzáró, ballagás, egyéb ünnepség, ahol ő ne énekelne. És, hogy miért nem lövik ki a műsorból a csajt? Mert az apja London polgármestere, az anyja pedig a Királynő nagyon, nagyon, nagyon… (fél óra múlva) nagyon, nagyon messzi rokona. Szóval, ha köszönnék neki, még azt is jelentené az apjának, hogy egy „magamfajta ivadék”, ne merészeljen hozzá szólni. Az apja pedig lefejeztetne.
- Két és fél hónap elteltével is ugyanolyan ronda, mint mindig. Csak barnább. – jegyezte meg gúnyosan Alexis.
- Talán, majd ha nyolcvanéves lesz és ráncosabb lesz, mint egy buldog, akkor nem kell majd látnunk azt a felturbózott száját. – vontam meg a vállam és kivettem a táskámból a kajás dobozom. Elkezdtem enni, mert már majd’ éhen haltam.
- Te jó Isten! – szitkozódott Monica.
- Mi van? – kérdezte Fanny teli szájjal, aki követte a példámat.
- Ashley, te mennyi szendvicset hoztál magaddal? – fakadt ki Moni.
- Négyet, mint mindig. – néztem rá érthetetlenül, hiszen nem értettem mi baja van.
- Én ennyit szoktam enni egy egész nap.
- Én meg ennyit szoktam enni egy egész délelőtt. – vontam meg a vállam és tovább ettem.
- De mit csinálsz, hogy nem látszik meg rajtad? – faggatott tovább.
- Sportolok. Tudod, járok táncra és röplabdázom. Meg különben sem vagyok egy hízós fajta. – mosolyogtam, de már idegesített, hogy megzavarnak evés közben.
- Hol van Juli? Mindig itt szokott lenni. – tanakodott Alison, aki közben Alexis mobilján játszott a dühös madarakkal.
- A Hármas-fogat asztalánál. – bökött oda Vicky. Valóban ott nevetgélt a három majom között.
- Elvesztettük. – szóltam érzékenyen. Mindig is kedveltem Julit, de ahogy elment, annyira megváltozott. Nem válaszolt a leveleimre és még a telefonját sem vette fel. Lehet, hogy még a számát is megváltoztatta…
- Hát, ez van. – vonta meg a vállát Alexis. Aztán csöndben maradtunk. Csak Lexy és Ali veszekedtek valamin. Hiába, a rokonok ugye…Aztán láttuk hogy Evely közeledik felénk. Mármint a barna hajú, Miss. Tökély.
- Hello Alexis. – Köszönt.
- Szia Evely. Miben segíthetek?- kérdezte barátnőm, de én már ismertem annyira, hogy felfedezzem benne a gúnyt.
- Csak annyi, hogy légy szíves mondd meg Mallorynak, hogy nekem jó a Szombat. – Ő oké...Csak én nem tudok semmiről? De aztán láttam, hogy Fanny és Monica is furán néztek. Alison, na ő meg együtt érzőn.
- Miért nem mondod meg neki te? – kérdezte Alison kedvesen, de ez amolyan udvarias kedvesség volt.
- Oké, csak mondtam. – És már el is tűnt. Ezer kérdést hagyva maga után.
- Miről beszélt Evely? – kérdezte egyből Monica.
- Semmi oké?- Válaszolta idegesen Lexy.
- Mondd el.- Kértem, de tudtam, hogy nekem el fogja mondani.
- Mondom semmi.
- Naaaa. – kérte Fanny is.
- Oké, csak annyi, hogy a bátyám elveszi feleségül Malloryt és ő én meg Alison lesz a koszorúslány. Csupán annyi hogy rokonok leszünk. – Állt fel idegesen, és elindult a lányok felé. Mi pedig döbbenten néztünk utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése