5. fejezet American Boy

Csak pár 15 oldal :D Remélem tetszeni fog nektek. Sokat dolgoztam vele, és még Lexy is segített. És bocsi mindenkinek, hogy ilyen későn hoztam. Alexis majd gyorsabb lesz ;). 

- Ashley.

Ashley szemszöge

- Ez mi volt?

- Szerinted?

- Mintha egy telefon lett volna.

- Mert az is volt.

- És most miért nem halljuk?

- Mert nem tudjátok befogni! – pirítottam rájuk, miközben lassan kinyitottam az ajtót. A folyosón nem volt egy lélek sem. Legalább is a holdfénye csak az ürességet mutatta. Óvatosan, zokniban, kilopakodtam az ablakhoz. Kinéztem rajta. A sötét nagyfelhők kezdtek feloszlani és a telihold bevilágította az egész erdőt. De a szél még nem akart csillapodni, így előszeretettel döngette az ablakokat. Becsuktam az ablakot, ami nyitva maradt. Valaki kinyitotta. Nem volt nyitva. Hirtelen meghallottam, hogy valaki mögöttem csoszog.

- Sam! – döbbentem rá hirtelen, hogy ő áll mögöttem.

- Bocsi. – mosolygott. Ő is elkezdte nézni a holdat és az erdőt. Közben Harry, Alison és Liam megint veszekedtek valamin. Lexy próbálta csitítani őket, de nem sikerült. Tom, Gi és Dougie elindultak a többi szobába, megnézni minden rendben van-e.

- Csendesedik az idő. Remélem, reggel már elhagyhatjuk a házat. – reménykedett Sam. Megfordult és neki támaszkodott a falnak. Egy hatalmasat ásított.

- Időeltolódás? – nevettem. Kómásan bólintott. Lassan lecsúszott és végül a földön ülve nézett fel rám. Én csak mosolyogtam.

- Nem kéne elmenned, aludni? – kérdeztem, de ő megrázta a fejét.

- Nem. Kibírom. Meg főként úgy, hogy egy idegen alak ólálkodik itt? Úgy lehetetlen. - vonta meg a vállát. Besétáltam a szobába, mert láttam rajta, hogy egyedül akar maradni. Valami nyomta a lelkét, de nem akarta elárulni. Liam az ágyán ült és a gondolataiba volt merülve. Vicces volt, mert Alexis pedig pont mellette ült és számolgatott valami. Ali és Harry pedig nevettek. Jó volt így elnézni őket. Most végre olyan békés volt a hangulat. De ez nem tartott sokáig. Hirtelen sikítást hallottam a folyosó végéről. Éreztem, hogy Sam ott terem mellettem és a többiek is feszülten figyelik az eseményeket. Gi futott felénk.

- Te jó ég! – zihálta. Kérdőn néztünk rá, hogy mi baja van. De a sokktól nem tudott megszólalni. Alison hozott neki egy pohár vizet és leültette az ágya szélére. Harry, Sam és Liam elindultak abba az irányba, ahonnan Giovanna jött.

- Mondd már el mi van! – szóltunk rá egyszerre.

- Kinyitottam egy ajtót és… és… Tom nem volt sehol. Azt mondta megnézi az első szobát. És abba volt valami. Olyan, mint egy koporsó és megmozdult! – fordult felénk ijedten.

- Te jó ég! – használtam ugyanazokat a szavakat, mint Gi.

- A fiúk után kell mennünk. – mondta Lexy. Mi bólintottunk. Giovanna-t ott akartuk hagyni, hogy pihenjen le, de nem akart egyedül maradni. Persze ez érthető. Így négyen, Lexyvel az élen, elindultunk. Végül egy ajtó előtt megláttuk őket. Mosolyogtak.

- Oh. Hát itt vagy. – szólt Tom Gi-nek. Bevezette a szobába.

- Valójában Harry volt az aki felkellet és hörgő hangokat adott ki magából. A torkával valami gond volt, aztán azért. És ez nem egy koporsó volt, ha nem egy ágy. – magyarázta neki Liam.

- De akkor miért nem láttam a szemét?

- Letakarta kendővel, hogy jobban tudjon aludni. – vonta meg a vállát Tom. Harry gúnyosan, mosolyogva állt Giovanna előtt.

- Most már tényleg nem bírlak. – mondta a lány, hátra csapva a haját és elment a szobájuk felé.

- Oké. De mi volt az a telefon csőrégés? – kérdezte Lexy és valójában ez érdekelt mindenkit.

- Azt nem tudjuk. – hörögte Harry. De még mielőtt bármit tehettünk volna, újra megszólalt. Ijedten néztünk össze. A padlásról jött.

- Lányok ti maradjatok itt. – utasította Tom.

- Nem! - Vágtuk rá egyszerre.

- Én itt maradok. – vágta rá Harry és becsapta maga után az ajtót.

- Kislány. – dünnyögte Sam, de nem kellett volna, hiszen Liam elég csúnyán nézett rá. Már nyitni akarta volna a száját, hogy öntse belőle az „okosságokat”. De ráléptem a lábára és magába tartotta.

- Akkor gyertek. – sóhajtott gondterhelten Tom. Elindultunk a padlás felé. Sam, Liam és Tom megpróbálta leereszteni az ősrégi létrát. Nyikorgott, mikor Harry megtette az első lépést. Mármint nem a „kislány” (mert ő ott maradt a szobába), ha nem a másik.

- Ez nem valami biztonságos. – állapított meg öt lépcsőfok után. De mi azért követtük. Halkan, recsegve, mentünk fel a lépcsőn, végül megállt a menet.

- Nem tudom kinyitni a csapóajtót. Zárva van. – suttogta le nekünk Harry. Így le kellett másznunk a létráról.

Csalódottan tértünk vissza a szobáinkba. Végül csak nem tudtuk kideríteni, hogy mi volt ez a telefoncsörgés. Legalább is egy darabig.

☆☆☆

Kómásan ébredtem. Azt éreztem, hogy otthon vagyok az ágyamban. Az egyik plüssöm akadt a kezem közé. Magamhoz húztam. De túl nehéz volt. Rángattam. A szememet nem bírtam kinyitni, mivel olyan álmos voltam. Amikor jobban megfogtam a plüssöm, éreztem, hogy bőre van. Egy kéz. Ijedten nyitottam ki a szemem és szembe találtam magam Harryvel, a fiatalabbal.

- Jó reggelt lady. – vigyorgott az öntelt és csajozós mosolyával, amivel mindig az idegeimre ment.

- Nem erre a látványra számítottam, mikor ki akartam nyitni a szemem. – mondtam gúnyosan. Harry a szemét forgatta.

- Amúgy arra gondoltam, hogy ki kéne találni valami nevet, vagy nekem, vagy a másiknak, hogy meg lehessen különböztetni minket. – örvendezett az ötlettől.

- Oké Harold. Vagy Edward. – mosolyogtam.

- Inkább Edward. – morgott és megdobott egy párnával. Én meg vissza őt. Na, így jutottunk el a reggeli párnacsatához. Alexis és Dougie annyira mélyen aludtak, hogy ebből semmit sem vettek észre.

- Te jó ég! Már ennyi az idő? – néztem meg a telefonom. Reggel fél nyolc volt. A tanítás pedig kilenckor kezdődik.

- Ébresszük fel a többieket. – javasolta Harold. (Én már csak így fogom hívni.) :)

☆☆☆

A maradék pizzát ettük meg reggelire. Niall kétszer annyi adagot evett, mint mi. Az asztalnál elég csöndben volt mindenki. Még Liam és Sam sem veszekedtek.

- Egy kis majonézt? – kérdezte Gi felénk fordulva. Nagyjából kiheverte az éjjeli kalamajkát.

- Pizzára? – néztünk rá csodálkozva.

- Jöhet! – nyúlt érte Niall és bőségesen a pizzájára nyomott.

- Te ezt most komolyan megeszed? – nézett rá tágra nyílt szemekkel Zayn.

- Azt hittem legalább már ti megszoktátok, hogy fura az étkezésem. – vonta meg a vállát Niall.

- Ezt nem lehet megszokni. – vágta rá egyszerre a többi négy 1D-s tag. Mi csak nevettünk magunkba.

Nyolcra kész lettünk az evéssel, elmosogatással, pakolással. Ideje volt most már elindulni. A nap csodálatosan sütött, mintha tegnap nem is lett volna vihar. Az Égen egyetlen felhő sem volt.

- Talán most már tudni fogom az utat. – nyitotta ki magabiztosan a bejárati ajtót Giovanna. Ekkor egy ember dőlt be rajta, aki nem más volt, mint Mr. Horace.

- Na, végre! – kiáltottuk egyszerre. A tanárunk úgy nézett ki, mint, akit most hoztak vissza az idegenek.

- Merre volt? – rohanta le azonnal Tom.

- Adjon valaki egy pohár vizet. – fulladozott. Gi kirohant a konyhába és egy egész ásványvizes flakonnal tért vissza. Mr. Horace jól felhúzta, majd leült egy székre. Nem volt valami jó formában.

- Elmentem az erdőbe fát szedni a kandallóba. És biciklivel mentem, mivel annak a kosarába úgy gondoltam könnyebb összeszedni. De még alig értem be az erdőbe, felpattantam a biciklimre és eltekertem az erdő belsejébe. Aztán hirtelen egy kiálló faágat láttam. Lelassítottam, behúztam a fejem, de a bringa megcsúszott felgyorsult és neki mentem az ágnak. Aztán minden sötét lett. És reggel meg felébredtem. – mesélte el a kis kalandját. Mi pislogva néztünk egymásra. Mivel ott volt Mr. Horace, ezért nem tudtunk hangosan nevetni, így visszatartottuk.

- Hű. Már ennyi az idő? Irány haza, aztán a suliba! – utasított minket, majd mindenkit kilökdösött az ajtón és becsapta azt a hátunk mögött. Még halkan hallottuk a fütyörészését. Aztán elhallgatott.

- Ja és ma nem kell jönnötök. – szólt ki nekünk az első emelet ablakán. Majd azt is becsapta és behúzta mindenhol a függönyöket, elzárkózva a külvilágtól.

- Ez érdekes volt. – jegyezte meg Danny. – Na pattanjunk. – és beült a kocsiba. Alison és Gi, na meg Savannah a McFly srácokkal tartott. Britney, Lexy, Juli és én pedig a One Direction fiúkkal. Kegan-Sam páros mivel közel laktak, így haza sétáltak. 

☆☆☆

Büntetés.

- Hol voltál tegnap este?

- Miért nem jöttél haza?

- Kivel voltál?

- Miért nem hívtál?

- Minek jársz oda abba a hülye házba?

- Nem bántottak a fiúk?

- Jaj, Istenem!

- Ettél egyáltalán valamit? – ez ment anyutól egészen egy órán keresztül. Apu csak kényelmesen ült a konyhában. Újságot olvasott és teát ivott. Anyu viszont fel és alá rohangált a házban és velem üvöltözött. Oké, egyrészt megérdemeltem, másrészt nem is hagyta, hogy elmagyarázzam mi történt?

- Elmehetek suliba? – kérdeztem meg már vagy tizedszerre.

- Nem, dehogy! Büntetésben vagy! – pirított rám anyu. Kérdőn (megzuhanyozva, tisztán, új kivasalt – kimosott ruhában, bőségesen reggelizve, tiszta külsővel és felkészülve a suli táskámmal) álltam az ajtóban.

- Szóval nem kell mennem suliba? – néztem rá, kissé gúnyosan.

- Várj! Mi lesz az első órád?

- Tesi. – vontam meg a vállam. Anyu kifújta a levegőt és elhelyezkedett a nappali kanapéján. Megpaskolta a mellette levő üres részt, és én is társultam mellé.

- Nos, akkor mesélj el mindent. – mosolygott, most már kevésbé dühösen.

- Hát az egész ott kezdődött… - és szóról-szóra, minden apró részlettel elmeséltem neki a tegnap délutánt, estét és éjszakát. Így nem mentem suliba. Legalább is egy darabig.

- De miért nem hívtál? – sopánkodott még mindig.

- Mint már mondtam, nem volt térerő.

- És hol volt az a bugyuta tanár? – szerintem legjobban Mr. Horace-ra volt kiakadva.

- Tudod, ő ájult el az erdő kellős közepén. – anyu nagyot sóhajtott, majd megszólalt. 

- Jól van. Nem kapsz büntetést. – mondta ki végül azt, amire vártam. Az arckifejezéséből leszűrtem, hogy eléggé beleélte magát a sztoriba és sajnált minket.

- De egyet ígérj meg! Nyolcnál tovább nem maradhatsz kint, abban a házban, ha másnap suli van. Hétvégén és ünnepnapokkor a maximum, tíz óra. – váltott erősebb hangnembe, de azért a szeme mosolygott. Egyetértően bólogattam.

- És akkor most elmész a suliba. Írok az első órára egy igazolást. Mondd azt, hogy nem érezted jól magad. Apád majd elvisz kocsival. – ajánlkozott fel anyu és már vett is elő egy tollat és egy papírt. Apu letette az újságot, de száz százalék biztos voltam benne, hogy a fülét a nappali felé hegyezte.

- Jól van. Kijárok a kocsival. – sóhajtott és már vette is a cipőjét. 

☆☆☆

Apu kirakott a suli előtt. Második órám matek volt, így az osztálytermünk felé siettem. Közbe belebotlottam pár B-s be. Az egyik nagyon elkezdett röhögni, hirtelen azt hittem rajtam. Nem is mertem a srácot, de tudtam, hogy ki az. Sokat hallottam már róla. Evely „pasija”. Legalább is állandóan vigyorognak, beszélgetnek, talán még flörtölnek is. Holott a csajnak van pasija. Megfordultam és láttam, hogy David és Logan mindenkit hajlakkal fújnak be. Szerencsére tudják, hogy velem nem jó babrálni, ezért engem kihagytak. Gondterhelten felmentem az emeletre és bementem a termünkbe. Miss. Figgett nem vett észre.

- Hol volt Miss. Nick az elsős óráról? – ezt olyan ijesztően mondta. Még rám sem nézett, és még is tudta, hogy én vagyok az. Vagy legalább is látott a lépcsőn feljönni. A naplóba írt valamit. Talán éppen azt, hogy egy igazolatlan óra?

- Nem éreztem jól magam, de már jobban vagyok. Hoztam igazolást. – próbáltam mosolyogni. de annyira féltem. Levert a víz és mikor megmutattam neki az ellenőrzőm, remegett a kezem. De szerencsére gyorsan aláírta és az utamra engedett.

- Hol voltál? – még csak le sem pakoltam a cuccomat, Alexis már mindjárt letámadott.

- Anyunak számoltam be a tegnapról és majdnem büntetést kaptam. – vigyorogtam és elővettem a felszerelésem. Közben Miss. Figgett lement a tanáriba. Mivel az osztályban nem volt egy tanár sem, Logan és David visszajöttek ide terrorizálni. Evelynt (Evelyn a szőke, Evely a barna) kezdték orrba, szájba, hajra, szembe fújni. És ezt ők viccesnek találták. Sőt még a Hármas-fogat is, akik ezen vihogtak. Evelyn egyáltalán nem zavartatta magát. Még be sem szólt a fiúknak. Pedig én jól beolvastam volna nekik, a helyében. De hát ő ezt élvezte, hogy a fiúk piszkálják.

- Nézd papa! – ugrotta David Logant. – Ott jön az amcsi srác. – suttogta David. És én néztem, ahogy szegényt (pedig kétszer akkora volt, mint ők) telefújják sprével.

- Ne már! Hagyjátok abba. Elég! – kiabálta Sam és Miss. Figgett belibbenésére abba hagyta a két idióta.

- Mi ez a mocskosság itt bent? David szeretnél már az első héten egy igazgatóit? – harsogta Miss. Figgett. David jelentőségteljesen csöndbe maradt és leült a helyére.

- Kérem. – mondta higgadtan az osztályfőnök és a kezét nyújtotta David felé. A srác csak bambán pislogott. Nem értette mit akar.

- Kérem. – ismételte.

- A hajlakott. – suttogta Logan Davidnek. Na, igen. Logan sokkal értelmesebb volt, mint David, csak megrontották.

David unottan odaadta Miss. Figgett kezébe a flakont. Sam a szemét fogta. Oda mentem hozzá, mikor mindenki David és Logan szidását hallgatta Miss. Figgett felé, mikor az elhagyta a termet.

- Mutasd. – toltam el a kezét. A szeme tiszta piros volt és alig bírta nyitva tartani. – Gyere, a másodikon van egy mosdó, amit csak mi lányok használunk az osztályból.

- De nem látok semmit. – panaszkodott. Megfogtam a kezét és felvezettem a lépcsőn. Imádtuk azt a mosdót, ahova tartottunk. Amikor mi jöttünk kilencedikbe, az akkori végzősök azt terjesztették, hogy halottak vannak abban a mosdóban. Persze mi buta alig elsős gimnazista fejjel NEM hittük el. :) Így az óta is mién az a WC a többiek pedig messze elkerülik. Amúgy is csak a könyvtár, színházterem és az infó termek vannak ott. Szóval kisebb ott a mozgás. Samet bevezettem a mosdóba.

- Ez a lány WC? – aggodalmaskodott.

- Valami olyasmi. Nincs különösebben ráírva. Gyere, tartsd az arcod a csap alá. – utasítottam. Elkezdte kimosni a szemét, én meg addig a ragacsos haját kezdtem el mosni, hátha kijön belőle. Meg persze eltakartam neki, hogy ne lógjon a szemébe.

- Köszönöm, hogy segítesz. – mosolygott, miközben már csak rózsaszín volt a bőre színe, a szeme körül. 

- Ilyenek a barátok. – mosolyogtam vissza. – Hozok egy fésűt. – lefutottam a termünkbe. Még mindig szidták a tanárunkat. Előkaptam a táskámból a fésűm. Éreztem a hátamon Alexis kérdő tekintetét, ahogy mentem ki a folyosóra. De mivel már csak öt perc volt a szünetből, így sietnem kellett.

- Itt is vagyok. – szóltam Samnek. Papírtörlővel addigra már megtörölte az arcát. – Oké. Ez most vicces lesz. –nevettem, mivel ki akartam fésülni a hajából a hajlakott. De Sam olyan magas volt, hogy nyújtóznom kellett.

- Várj. – megfogta a csípőm és felemelt a mosdókagylóra. Így már magasabb voltam nála.

- Ez így már mindjárt más. – mosolyogtam. Pár másodperccel később már nem lehetett érezni, hogy ragacs lenne a haja, így leszálltam a mosdóról. Megmostam a kezem, mert én lettem hajlakkos tőle.  Éreztem, hogy Sam engem figyel.

- Készen vagy. – fordultam felé.

- Nincs kedved eljönni velem valahová délután? – szaladt ki a száján az, amin lehet, hogy egész idáig töprengett. Ledermedten álltam előtte. Kissé lefagyott a mosoly az arcomról. Még csak egy napja, sőt szerintem még nincs is egy napja, hogy ismerem őt. Váratlanul ért. Sam kedves srác, aranyos. De nem tőle vártam ezt a meghívást. Nem ő neki kéne randira hívnia. Legalább is szerintem, ez nincs rendjén.

- Várj. Nem randi. – szólt közbe, mintha a fejemben olvasott volna.

- Ha nem randi, akkor benne vagyok. – szedtem össze ezt az egy kis mondatot. Így legalább rá tudtam szedni egy kis mosolygásra.

☆☆☆

Lexyvel sétáltunk hazafelé. Láttam rajta, hogy nagyon akar nekem mondani valamit. De mivel nem kezdett bele egyszer sem, ezért nem faggattam.

- Szóval akkor randizni mész az amcsi sráccal? – kérdezte nagy ravasz mosollyal az arcán.

- Ez nem randi! – mondtam kissé türelmetlenül. Már ezt magyaráztam neki vagy fél perce.

- De ez akkor is fura. – szólt megborzongva.

- Mert?

- Nem tudom. Még szinte nem is ismered. – vonta meg a vállát.

- Talán éppen azért beszéltünk meg egy találkozót, hogy jobban megismerjük egymást. De már ezt magyarázom elég régóta. Figyelsz egyáltalán te rám?

- Bocsi. – mosolygott zavartan. – Igazából van valami, amit el akarok mondani…

- Na. Ki vele.

- Dougie randira hívott. – mondta kissé csalódottan.

- Hát ez fantasztikus. – ugrándoztam örömömben.

- Nem, nem az. – intett le. – Végül is nem mondta, hogy ez az. Reggel első óra előtt felhívott, hogy nincs e kedvem elmenni vele egy Rooster koncertre. Mert tudja, hogy szeretem és nem volt más, aki szívesen elment volna vele. Így igent mondtam. Két kedvenc legyet ütök egy csapásra. - vigyorgott, de azért láttam a szemében, hogy valami nem stimmel.

- És ezzel mi a baj?

- Még sosem randiztam. És sosem voltam még kettesben vele. – pirult el. Én meg sosem láttam Lexyt ilyen állapotban. Ijesztő volt…

- De nem ketten lesztek. Több száz ember lesz még ott veletek. – mondtam optimistán, hogy felvidítsam.

- De mi van, ha a koncert után elmegyünk egy cukrászdába, vagy egy gyors étterembe?

- Egy a lényeg: Add magad! Mert, ha Doug tényleg kedvel több mint barátsággal, akkor azt az énedet kedveli, aki igazából te vagy. Ne játszd a szőke libát és a zavarban lévő szerelmes csajt. Csak légy természetes. – javasoltam és ezt a tanácsot fel is írta egy papírra.

- Köszönöm Dr. Szöszi. – nevetett, én meg vállba bokszoltam.

☆☆☆

Sam a házunk előtt várt. Fogalmam sem volt, hogyan talált ide. Anyu este tízig elengedett vele, ami nála ez nagy engedmény.

- Nem vagy már kislány. – mondta kissé elérzékenyülve. Én csak a szememet forgattam, de azért megöleltem.

Mivel szeptember elején még jó idő van, ezért felkaptam egy hosszú, de vékony anyagú virágmintás nadrágot és hozzá egy világos színű sarut. Felülre egy fehér toppot, amin egy amerikai zászló volt. És csak ekkor jutott eszembe, hogy egy igazi amerikai sráccal fogok találkozni. :)

- Szia. – köszönt mosolyogva és én már azon elmosolyodtam, mikor még csak a hangját hallottam. Az aranyos akcentusával. De mikor megláttam, még aranyosabb volt. Olyan lazán öltözött, de még is elegáns volt, hogy tátva maradt a szám. Fekete farmer volt rajta, hozzá fehér Converse tornacipő. Fehér volt a pólója is, amihez egy fekete mellényt vett fel. De nem azt a sport mellényt a hideg ellen, ami ráadásul pufi is. Ha nem egy egyszerűt, ami a divat kedvéért volt kitalálva. Rayban napszemüveg és kócos szőkés-barna haj. Szerintem kissé lelassult az idő, mikor őt néztem és jól memorizálnom kellett ezt a jó képű jelenséget. Mikor észhez tértem, akkor láttam, hogy egy autó állt a házunk előtt.

- Szia. – köszöntem én is.

- Csinos vagy. – dicsértük meg a másikat egyszerre. Majd ezen elkezdtünk nevetni.

- Na, gyerünk a kocsiba, még mielőtt ránk szakad az ég. – mutatott a felhők felé, amik tényleg nagyon sötéten ijesztgettek minket.

- Ez kinek az autója? – faggattam, miközben besegített a nagy terepjáróba.

- Kegan szüleié. Kegan horgászhétvégén van, a szülei dolgoznak, a két nagy tesója Németországba van egyetemen. Szóval miénk a ház. – mosolygott pimaszul, és ez nagyon jól állt neki. De azért kicsit megijedtem. Miénk a ház? Szóval egy teljesen üres házban leszek egy olyan sráccal, aki még alig ismerek? Talán leolvasta kétségbeesésemet az arcomról, mivel hozzá tette:

- De ne gondolj semmi rosszra. Nem vagyok olyan fiú. Arra gondoltam, hogy süthetnénk valamit. – mosolygott ismét és beindította a motort. Alig láthatóan megkönnyebbülve kifújtam a levegőm.

- És akkor most a lakásba megyünk?

- Nem. Először vásárolni.

☆☆☆

 - Kell egy kilo eper. Két csomag porcukor. Likőr. Vaníliarúd. Piskóta karika. Habtejszín. De azt úgyis otthon csináljuk. De akkor kell tojás. És még porcukor. Ja és babapiskóta. – soroltam. Sam lazán dobálta bele a dolgokat a bevásárló kocsiba. Kivéve persze a tojást és az epret.

- Kell még nekünk virsli és azt hiszem elfogyott a majonéz. – gondolkodott hangosan.

- Virsli és majonéz? Ezek nem kellenek az epertortába. – néztem rá furán.

- De meg akarom neked mutatni, milyen is egy igazi amerikai hot dog. – kacsintott rám és elsietett a húsok felé. Kezdtem egyre jobban érezni magam a társaságában. Ki gondolta volna…

- Itt is vagyok. – tért vissza virslikkel. Én addig egy majonézes tubust dobtam bele a kocsiba.

- Amúgy kifizeti ezt a sok mindent? – kíváncsiskodtam és közben a pénztár felé tartottunk.

- Kegan-ék konyhájában van egy persely, ami bevásárlás alkalmára gyűjti a pénzt. És mondták, hogy nyugodtan használhatom. Persze azért én is hoztam magammal és át váltottam fontra. Nem elég, hogy befogadtak, még csatateret is csinálhatok a konyhából és használhatom a titkos bevásárlási perselyt. Tiszta jó fej ez a család. – mondtam hitetlenkedve. Én meg azon töprengtem közben, vajon mi lehet Lexyvel?

☆☆☆

A konyhában vagyunk. Eper és porckor mindenhol. És rajtunk. Még szerencse, hogy Sam mindkettőnknek elő készített egy-egy kötényt, mert akkor a fehér pólónkon látszódott volna az eper, ami leborult az asztalról.

- Mm. Imádom az epret. – nyalakodott Sam, miközben piskótával bajlódtam.

- Én is, de legalább én nem eszem meg előled. – játszottam a sértődöttet. Erre Sam egy kis epret lóbált az orrom előtt. Éreztem a friss és kissé cukros illatát, amit már Sam rakott rá.

- Szeretnéd, mi? – nevetett gúnyosan. Mikor felszeleteltem a piskóta karikát, hozzákezdtem a krémhez. Sam a laptopján kereste meg a receptet, onnan néztük, hogy kell. Még voltak hozzá képek is.  

- Na, jó. Tessék. – esett meg rajtam a szíve és egy epret rakott a számba. Egy biztos, a mennyekben éreztem magam a kis gyümölcs ízétől.

- Köszönöm. De te is segíthetnél. – az utolsó mondatot már figyelmeztetően mondtam neki.

- Oké. – állt mellém és kivette a kezem alól a tálat. – Szóval 250 gramm eper. Ezt kimértük. Bele a tányérba. Porcukor és a likőr.

- Itt a citrom lé. – öntöttem bele.

- Tényleg. És a vaníliarúd belseje. – Sam óvatos és egyszeri kézmozdulattal kiszedte a belsejét.

- Ez ügyes volt. – nevettem.

- Igazából a gimi után egy szakács és cukrász tanfolyamot végeztem el, csak utána vágtam bele az egyetembe.  – vonta meg a vállát, de mellé mosolyogott is.

- Mindig is bírtam az olyan pasikat, akik tudnak főzni. – mondtam álmélkodva.

- Azért mert te nem tudsz főzni? – kérdezte gúnyosan.

- Nem, mert én is imádok főzni és sütni is. De néha egy kis romantikus vacsora, amit nekem készítenek, vagy profi reggeli. De még a romantikus főzőcskézéshez is jól jön, ha a srácnak van tapasztalata. – vágtam rá és előkerestem a botmixert.

- Mint például most. – felelte ravaszul. Oldalba böktem a botmixerrel, mire az beindult. És ezen nevettünk két percig. Utána még én azon, ahogy a „szakácsom” kínlódott a mixerrel.

- Meg van! – emelte fel büszkén a tálat, amiben a piros lé volt. Megtapsoltam. Sam elővette a már kész tejszínhabot. Kemény habbá verte és hozzáadta az előző léhez. Valamit még művelt velük, amihez én nem értettem.

- Ehhez szakmai tudás kell. – ugratott, én meg oldalba böktem, ismét.  

☆☆☆

Miközben a krémünk a hűtőben hűlt, addig Sam megmutatta, hogyan készítik az igazi hot dogot. Végül is ugyan olyan, de az íze még is más volt.

- Tudtad, hogy Kegan-ék lakásában van tetőterasz? – kérdezte ravaszul mosolyogva.

- Nem. – csóváltam a fejem.

- Akkor most megmutatom. – mosolygott még mindig. Erre elővett egy konyharuhát és felkötötte a szememre. Megfogta a kezem és felvezetett a lépcsőn. Aztán még több lépcsőn. Végül valami ajtónyikorgást hallottam. Aztán egy kis hűs szellőt az arcomon.

- Itt is vagyunk. – vette le a kendőt és London távoli, fényes belvárosát fedeztem fel a szemem előtt. Kicsit közelebb akartam menni a korláthoz, de elbotlottam a párnákba.

- Oh. Segítek. – húzott fel Sam a padlóról. Lent, több párnát és pokrócot is láttam. Egy baldachin lógott a fejünk fölött, de csak az erkély egyik részét takarta el. A másik oldalon egy kis asztal volt, két székkel és gyertyával. Sok-sok gyertyával.

- Hozom a hot dogokat. – mosolygott, engem meg ott fönt hagyott. A lélegzetem is elállt, amikor leültem az egyik székre. Ott volt előttem a London Eye, a Big Ben. Minden. Kis hűvös szellő megcsapta ismét az arcom. Felnéztem az égre és láttam, ahogy a csillagok szikráznak. Végül Sam megérkezett, a tortával is.

- Előbb a hot dog. – mosolygott. Raktam rá bőségesen majonézt, mivel én így szerettem. Sam viszont mindenből mindnet, még fűszert is.

- A tiéd az üres. – mosolygott.

☆☆☆

Az isteni epertorta után kidőltünk a párnákra és csillagképeket nézegettünk. Kiderült, hogy Sam imádja a csillagászatot. A bolygókat és a csillagokat. Bár ahhoz túl fényes volt a városban, hogy felfedezzünk csillagképet, akkor is gyönyörű volt. Közben persze beszélgettünk. Sam kérdezett az osztályunkról. Úgy általában mindent elmeséltem. Samben az volt a legjobb, hogy kiváló hallgatóság volt. Meghallgatott és tudott hozzáfűzni a dolgokhoz még az ő gondolatait. Volt egy pár srác, akikkel randiztam, de sosem találkoztam ilyen értelmes sráccal.

- És mi van veled? – fordultam felé. Elmosolyodott. – Kik várnak rád otthon?

- Két kisebb tesó. – nevetett. – Van egy húgom és egy öcsém. Nem rég kezdték a gimit.  Anyu és apu is ott vannak még, meg a rokonság.

- És barátok, barátnők? – kérdeztem kíváncsian.

- Barátok vannak. Haverok. Lányokkal nem igazán szoktam barátkozni, mivel vagy nagyon nyomulnak, vagy unalmasak. Tehát nem olyan normálisak, mint mondjuk te. – bökött rám. És mosolygott, úgy, ahogy szerettem. Kissé elpirultam, de szerencsére nem engem világított meg a gyertya fénye, ha nem Samet. És ekkor vettem észre, hogy Samnek gyönyörű zöld szeme van. Mivel nekem is zöld, ezért nem szoktam észrevenni másoknak. De ő neki sokkal másabb volt, mint az enyém. Kissé már kékbe ment át, de még sem. Teljesen levett a lábamról. És eddig nem gondoltam úgy, ő rá. De elbizonytalanodtam. Az délután, este vele, nagyon jó volt. És még akkor nem is volt vége.

- Én sem nagyon szoktam fiúkkal. – vontam meg a vállam és elfordultam az Ég felé.

- Mi van közted és Liam között? – kérdezte hirtelen. Visszafordultam felé.

- Tessék?

- Csak úgy kérdezem…

- Hát semmi. Erre nem tudok mit mondani. – zavartan szóltam. És ebbe még bele sem gondoltam, hogy mi van velünk.

- Kedveled őt. – inkább kijelentette, mint kérdezte.

- Igen, de nincs esélyem nála. – sóhajtottam.

- Ez hülyeség. Csodálatos lány vagy. Nem tudja, mit veszít. – mosolygott rám, már megint úgy.

- Nézd! Egy hullócsillag! - mutatott az Égre Sam.

- Kívánj valamit.

- Már elment. De nézd!

És megláttam a csillagom. Vagy is, amitől kívántam. És akkor nem sejtettem, hogy a kívánságom be fog teljesülni. Sam rám mosolygott és még a gyönyörű zöld szeme is. Valaki oda fent meghallgatott. Általában nem szoktam nagy dolgokat kívánni. A szülinapi tortáknál sem. Sőt az augusztusi csillaghullásoknál sem. Vagy ha kívánok valamit, akkor mások javára. Nem mondom, hogy jó ember vagyok, de néha már többet törődök másokkal, mint saját magammal. És most kívántam. Saját magamnak. És be fog teljesülni. Oda fent valaki meghallgatott. Talán Isten, talán az Angyalok, talán a Mikulás. Mindig is hittem az ilyen dolgokban. Persze sosem történtek velem csodák. De éreztem, hogy valaki meghallgat és megért. Persze sokat szenvedtem, régebben. Önbizalom hiány. Az nálam nagyon volt. Főként az olyanok társaságában, mint például Evely vagy Evelyn. Ők az örök tökéletes Barbie babák voltak. Akik már nyolcadikos korukban jártak valakikkel és szerelmesek voltak. Én féltem, hogy sosem talál rám a szerelem. Forever alone. Egyedül fogok megöregedni. De a barátaim mindig felvidítottak és nem gondoltam ilyenekre. Persze akartam, azt, hogy szeressenek. Mert úgy éreztem én, nem kellek egy fiúnak sem. Hiszen én nem játszottam magam előttük. Nem voltam rámenős. Csak természetes. Tudom, tizennyolc vagyok és még fiatal. De most itt ez a srác, aki tényleg törődik velem. Eddig hiába vártam olyasvalakire, aki csak barátként tekintett rám. És be is csajozott. Én meg irigykedve néztem azt a tökéletes lányt és szinte már belehaltam a fájdalomba, hogy én sosem leszek ő. Én mindig csak én leszek és senki nem fog engem szeretni. De talán Sam más. Talán tudja, mit akar. Talán kedvel engem, több mint barátságból. És én ezt a dolgot nem akarom elveszíteni. Nem akarom elszalasztani.

- Min gondolkozol? - fordult felém és aggódva nézett rám. Talán túl sokáig maradtam csöndben és gondolkoztam. Megijesztettem.

- Azon, hogy mennyi mosogatnivaló vár ránk. - nevettem.

- Akkor menjünk. - pattant fel és engem is felhúzott. Elfújta a gyertyákat, én meg összeszedtem az üres tányérokat.

Lent nagy kupi várt ránk. A hatalmas mosogató bedobtuk a koszos edényeket. Elkezdtem forró vizet ereszteni, amíg Sam elpakolta a megmaradt alapanyagokat.

A mosogatás nem ment könnyen, mivel sok volt a tányér és nekünk már nem volt kedvünk összepakolni. De mivel Kegan családja ilyen rendes volt, hogy megengedte ezt nekünk, hát ennyivel tartoztunk nekik.

- Uh. - hallottam Sam káromkodását. Véletlenül a csapot felé fordítottam, így tiszta víz lett.

- Jaj, bocsi. - sajnálkoztam, Sam csak mosolygott. Aztán visszakaptam. Mivel egy pohárba öntött vizet és rám borította! Ez így ment addig, amíg az egész konyha nem úszott a mosogatóvízben.

- Valahogy fel kéne mosnunk. – szólaltam, teljesen vizesen.

- Hozom a felmosót. – mondta Sam, de mire kiért volna a konyhából egy nagyot zakózott, ugyanis elcsúszott a vizes padlón.

- Jól vagy-áhh!? – szaladtam utána, de én is megcsúsztam és lekerültem a padlóra Sam mellé.

- Ez gáz. – nevetett és én is elkezdtem vele nevetni. Hirtelen valami nagy puffanást hallottunk és csak arra eszméltünk fel, hogy az asztalon lévő eper, már nem ott, ha nem rajtunk van. A fehér pólóm tiszta piros lett, ahogy összenyomódott rajta az esésétől, az eper. De Sam is hasonlóképpen járt.

- Ez mi volt? – kérdeztük egyszerre. De egyikünk sem tudta rá a választ. Sam felpattant és elkezdte összeszedni a még épségben maradt epreket.

- Szerintem együk meg az összest, még mielőtt a többi is halálugráshoz folyamodna. – javasolta.

- Igen így legalább mi gyilkoljuk meg őket. – nevettem és Sam felsegített. Egy kis tejszínhab, cukor és csoki öntet sokkal ehetőbbé tette a nyomott epreket. Kiderült közben, hogy Sam is ugyan olyan édesszájú, mint én.

- Nézd! – mutattam egy állvány felé. – Pezsgő.

- Na, ezt add csak ide. Tudtommal még nem töltötted be a tizennyolcat. – mosolygott gúnyosan.

- Igyunk előre a medve bőrére. – és már nyúltam is az üvegért.

- Nem, nem. – emelte fel magasra, hogy ne érjem el. – De tudtommal ez a mondás úgy van, hogy NE igyunk előre a medve bőrére.

- Nem biztos. Lehet, hogy nálatok így van, de nálunk nem. – mosolyogtam.

- De a hűtőben van gyerekpezsgő is.

- Ezt kikérem magamnak!

- Na, inkább fejezzük be a mosogatást. – javasolta Sam és felrakta a hűtőtetejére az üveget. Morcosan néztem rá. És még ő sértődött be, hogy besértődtem. Ezért magamra hagyott a mosogatás közben. Valahonnan egy szobából hangokat hallottam. Egyedül voltam a konyhába, oda kint meg vaksötét volt. Samet sehol sem találtam. Kicsit ijesztő volt.

- Hahó! – kiáltottam. Senki sem felelt. Benéztem minden szobába, de nem láttam semmit. Zaklatottan ültem le a nappaliban és vártam, hogy történjen valami. Ekkor elment a villany. Sikítani kezdtem. Mint egy rossz horror film… Éreztem, hogy valaki járkál a szobába.

- Sam? – néztem körül, de a sötétben még az orromig sem láttam. Felálltam lassan. Elkezdtem kutakodni a fiókokban zseblámpa vagy gyertya után. De nem találtam semmi használható ás világító tárgyat.

- Búú! – hallottam és ismét sikítottam. Ekkor zseblámpával a kezében előbukkant Sam.

- Te hülye! – dobtam meg egy párnával és ő meg élvezte a helyzetet, hogy így kiakadtam. Tíz percig azon nevetett, hogy milyen képet vágtam, mikor megijesztett.

- De legalább akkor csináld vissza a villanyokat. – hordtam le.

- Nem tudom. Nem én kapcsoltam le. Gyere fel a tetőre és meglátod, hogy az egész városban nincs. – Sam felhúzott a lépcsőn és mikor kiléptünk az ajtón, tényleg az egész város sötétségbe borult. Gyönyörű volt a látvány. Csak a csillagok és a hold világított. Ismét lefeküdtünk a párnákra. Beszélgettünk. Sokat. Már azt sem tudom miről, hiszen annyi mindenről szó volt. Emlékszem mikor a sulijáról mesélt Sam, és hogy februárban már huszonhárom éves lett. Meglepett, mivel fiatalabbnak néztem egy két évvel. Annyira jót beszélgettünk. Nem is gondoltam volna, hogy akkor épp a város túl oldalán egy lány fut sírva a házunkhoz.

☆☆☆

Tíz előtt pár perccel Sam és én az utcánkba sétáltunk hazafelé. Szép időnk volt. Bár egy kicsit fáztam, ezért Sam odaadta a pulcsiját, aminek remek illata volt. Már nagyon vártam, hogy hazaérjek és felhívjam Lexyt, hogy elújságoljam neki az estét és kikérdezzem az övéről.

- Köszönöm ezt a mai délutánt. – mondtam Sam, mikor már egyre közelebb voltunk az úti célunkért.

- Én köszönöm. – mosolyogtam. Egy pillanatra azt hittem, hogy megfogja a kezem, mivel olyan közel volt az enyémhez. De még sem.

- Hát akkor majd a suliba vagy talán az IH-ba. – szólt kissé rekedten, mikor oda értünk a házunk elé. Kicsit közelebb álltunk a kelleténél egymáshoz. És egyre közelebb és közelebb. Aztán szipogást hallottam valahonnan a közelből, így eltávolodtam tőle. Benéztem az udvarunkba és Alexist láttam, ahogy a lépcsőnkön ül és szipog.

- Mennem kell. – hadartam Samnek. Egy puszit nyomta az arcára és benyitottam az udvarba.

- Jó éjt! – hallottam még Sam kiáltását, de nekem Lexy most fontosabb volt.

- Mi a baj? – futottam oda hozzá.

- Menjünk be. – szipogta. Kinyitottam az ajtót, felkísértem az emeletre. Vittem közben magammal egy doboz zsebkendőt és odaadtam neki. Leült az ágyam szélére és a nagy szemeivel kábán pislogott rám.

- Milyen volt a délutánod? – kérdezte erőtlenül.

- Az most nem fontos. Azt mondd, hogy veled mi történt! – sietettem. Kifújta az orrát és belekezdett a történetbe.

- Dougie a házunk előtt várt kora délután. Kocsival mentünk az arénába, ahol a koncertet rendezték meg. Tök jól szórakoztunk, és amikor nem volt nagy hangzavar beszélgettünk. Jól is éreztem volna magam, meg minden, de találd ki, ki jött oda hozzánk?

- Savannah? – találgattam. Lexy bólintott.

- Már megint rátelepedett Dougra. És tudod, hogy ezt milyen nehezen tudom elviselni. Persze próbálom nem kimutatni, de akkor is rossz. Aztán nagyjából oké volt meg minden és egyszer csak Dougie közölte velem, hogy járnak. Ezzel nem is lett volna annyira nagy gond, de nem tudom, hogy akkor miért hívott el engem. Teljesen ki voltam akadva. Teljesen hülyét csinált belőlem. Aztán a csaj is még jobban rámászott. Érted, ott smároltak előttem. Aztán én fogtam magam és leléptem. És mivel téged nem akartalak zavarni, ezért megkerestem Julit. De nem volt otthon. Csak azaz öt lökött. De Zayn mondta, hogy maradjak, mikor le akartam lépni. Megvontam a vállam, nekem tök mindegy volt, csak nem akartam egyedül lenni. Elmentünk sétálni egy közeli parkba, ahol voltak padok és ott ültünk és beszélgettünk. Elmesélte, hogy mennyire szarul érzi magát néha a házban, mert állandóan a Larry párost kell látni és őt ez zavarja. Mivel ő neki Louis volt a legjobb barátja, de Harry teljesen rátapadt, így őt kiszorították a baráti körből. Teljesen magányos és úgy érzi, őt nem érti meg senki. De azért azt hozzá tette, hogy Liam nagyon jó fej vele és ő a legjobb barátja. Szerintem aranyosak is együtt. – mosolygott egy kicsit, majd folytatta. – Egyszer csak észrevettük, hogy két csaj néz minket egy bokorból és fényképeznek. Zayn lazán odament hozzájuk és adott nekik autogramot. Aztán jöttek a paparazzik. Elkezdtek minket követni, aztán futottunk előlük, mivel nem akartam címlapon szerepelni. A One Direction házban nem volt semmi furcsa. Kivéve, hogy a Larry páros elment kettesben filmet nézni a többieket meg kihagyták. Zayn és Liam mérgelődött, hogy miért nem alakítanak ki akkor egy saját bandát. Niall meg csak evett tovább. Aztán Liamnek és Zaynnek elmeséltem a kis csalódottságomat. Már kezdett esteledni. Zayn és Liam megpróbáltak felvidítani, így Zayn elkezdett csiklandozni. Közben csöngettek. Liam kinyitotta és Doug állt az ajtóban. Ha te így akkor én is így. – vágta rá sértődötten. Felhívtam, de nem vette fel. És érted még ő volt kiakadva.

- De bunkó. – értettem egyet Lexyvel.

- Aztán ide jöttem. Reméltem, hogy már itthon leszel. – vonta meg a vállát.

- Sokat vártál rám? – kérdeztem szomorúan.

- Nem. – csóválta meg a fejét, majd fáradtan elnyúlt az ágyamon.

- Aludj itt. Majd holnap hazamész. Addig is tudjuk még szidni Dougiet. – ajánlottam. Lexy bólintott. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán utánam ő. Közben én Lexynek csináltam alvó helyet és gondolkoztam. Még sosem láttam őt ennyire levertnek. Az esetek többségét könnyen és lazán tudta kezelni. Kivéve ezt. Ha akkor ott lett volna előttem az a népművészeti edény, esküszöm felpofoztam volna. Sosem sírt még Lexy még a legjobb barátnője jelenlétében sem. És ez kissé aggasztó volt, hogy most egy féldoboznyi zsepit elhasznált.

- Na, aludjunk. – javasolta, mikor végzett a fürdőben. Lekapcsolt villanynál még beszélgettünk az ő napjáról.

- Most mesélj te. – unszolt.

- Nem, már késő van. Majd holnap. – szóltam. Nem akartam, hogy megtudja, mennyire jól éreztem magam, miközben az ő napja pocsék volt.

- Egyébként azt a napot örökre az emlékezetembe vésem, mikor először találkoztunk az óvodában. Bár akkor még nem tudtuk, hogy később a leges-legjobb barátnők leszünk. De Lexy, örülök, hogy akkor megismerhettelek. – mosolyogtam kicsit elérzékenyülten. Lexy nem mondott rá hirtelen semmit.

- Azt hiszem megyek hányni. – mondta gúnyosan, de éreztem a hangjában a mosolyt.

- Na, ez az én barátnőm. – nevettem és becsuktam a szemem.

Álmomban egy szőkés-barna hajú sráccal feküdtem egy tetőteraszon és nagyon jól éreztem magam. Csak később eszméltem rá, hogy ez nem álom volt, ha nem a valóság. És a kezdet.